„Ezen az éjszakán olvastam azt, hogy az érzelmi evés hátterében nem óriási, mindent felborító stressz vagy gyászfolyamat áll, hanem egy közepes izgatottsági, elégedetlenségi inger; a gazella sem akkor áll meg legelni, amikor az oroszlán lélekszakadva üldözi. Ez a közepes izgatottsági inger volt az én említett belső űröm, amit rövid időre csillapítani tudtam, ha volt időm enni. Az érzelmi éhséget azonban nem oldja meg az étel. Ehetek bármennyit, tömhetek magamba 10 tábla csokoládét, az űr nem fog teljesen elmúlni, a stresszevést kiváltó probléma valódi oka nagyon is ottmarad.
Ezután következik a legfontosabb és legnehezebb rész: a tudatosítás. A problémát felismertem, a következő lépés az analizálás. Miért csinálom ezt? Mi fáj, mitől menekülök? Pontosan mi után érzem azt, hogy az evéssel oldanám a feszültséget? Amikor pedig enni szerettem volna, feltettem magamnak a kérdést: valóban éhes vagyok, vagy csak a pillanatnyi ízélménnyel szeretném tompítani a problémámat?
Gyanítom, nem mondok újat azzal a közhelyes, de igenis borzasztóan fontos szóval, hogy önismeret.
Enélkül egyszerűen nem megy. Én megpróbáltam: nem megy. Önismeret nélkül még az étlapról sem tudunk normálisan választani, nemhogy megoldani egy olyan mélylélektani folyamatot, mint a stresszevés. Figyelni kell önmagunkat, elemezni a viselkedésünket, kezelni a problémánk gyökerét – akár külső segítő igénybevételével –, mert hosszú távon egyáltalán nem mindegy, hogy érzelmileg vagyunk éhesek vagy fizikailag.”