A haza nem lehet ellenzékben

„Vajon mit fognak írni a későbbi történelemkönyvek a 2010-ben kezdődött Orbán-korszak első évtizedéről? Ha egy pillanatra visszagondolunk a mostani harminc évfordulón az egykori rendszerváltó kormányra, az Antall-Boros adminisztrációra, akkor nagyjából mindent tudni vélünk. Róluk akkor ezeket írták a »mértékadó« és »mértéktartó«, kritikai értelmiség tagjai: Mucsa, Horthy-korszak, nem szakértők, katonai puccsal akadályozzák meg a demokráciát, bezzegmáshol.

Azután Antall meghalt, eltelt néhány év, és az 1998-2002 közötti első polgári kormányhoz képest valóságos Kánaánnak láttatták az Antall-érát. Bezzeg Antall József! Bezzeg az igazi konzervatívok! Bezzeg az européer hazafiak!

Azonban kár volna az ő mércéjükkel mérni magunkat. Nehéz lenne felsorolni az elmúlt évtized küzdelmeit. A bankok különadója; a devizahitelek kivezetése; a magánnyugdíjpénztárak által a költségvetésen ütött milliárdos lyukak betömése; a játékpénzeket (étkezési, vásárlási utalványokat) nyomtató külföldi cégek elleni fellépés; a családi adózás; az egykulcsos adó; a munka becsületének helyreállítása; a rezsiharc; a határon túli magyarok állampolgársága; a vörösiszap és az árvíz elleni védekezés. És végül a két legnehezebb kihívás: az illegális migráció elleni harc, illetve legutóbb a koronavírus valódi és virtuális hatásai elleni páratlanul sikeres küzdelem.

Mindezt úgy kellett megvalósítani, hogy a rosszul értelmezett pártérdek szerint az itthoni ellenzék nagy része egy nemzetközi hálózat segítségével igyekezett amit lehet, megakadályozni.

1920-ban kisállami létre kárhoztattak minket. Márpedig egy kisállamnak szakadatlanul küzdenie kell a nagyobbak külső befolyása ellen. Kissé patetikusan fogalmazva: a szabadságharc egyszerre átok és ajándék a kis nemzetek részére. Nem is olyan sok idő múlva még a környező országokban is úgy fogják emlegetni Orbán Viktor három kétharmados győzelmét, mint annak igazolását, hogy a magyar szuverenitásért vívott küzdelem igenis lehet eredményes – és az egész régió számára hasznos.”