A kultúra területén működő és szolgáltatást nyújtó szervezetekben dolgozók túlnyomó többsége már ma sem közalkalmazott. Kérem, adjon bizalmat a változásnak.
Tisztelt Képviselő úr!
Köszönöm megtisztelő levelét, melyben úgy véli, hogy az Országgyűlés által jelenleg tárgyalt, a kulturális intézményekben foglalkoztatottak közalkalmazotti jogviszonyának átalakulásáról szóló törvénytervezet kulturális örökségünk érdekeivel ellentétes, ezért aki „a kulturális dolgozók és örökségünk védelme mellett áll”, annak tiltakoznia kell e törvénytervezet ellen, s erre kér engem is. Mivel korántsem szokványos gesztus a politikai színtéren, ezért külön köszönöm, hogy nem vonja kétségbe elkötelezettségemet nemzeti kultúránk ügye iránt. A kölcsönös tisztelet jegyében szeretném őszintén és tárgyszerűen összegezni a véleményemet a törvénymódosításról, remélve, hogy álláspontom és érveim talán adnak néhány megfontolandó támpontot az Ön véleményének az újragondolására is.
Közel három évtizede dolgozom a kultúra világában és ezalatt sok tapasztalatot szereztem kulturális intézményrendszerünkről és a benne dolgozókról. Az elmúlt három évtized során ezernyi nagyszerű embert ismertem meg közülük, és sok százukkal dolgozhattam együtt, műtárgymozgatóktól az akadémikusokig. Meg kell mondanom, hogy közülük egyetlen egy embert se tudnék megnevezni, akit akárcsak jottányit is a közalkalmazotti státusz biztonsága tartott volna a pályáján, s nem pedig munkájának a szeretete és az abban való kiválósága. Ezen kiválóságuk, nemzeti kultúránkat őrző, gyarapító tevékenységük pedig semmiképpen nem annak a függvénye, hogy munkajogi szempontból közalkalmazotti státuszban vannak-e vagy sem.
Elvitathatatlan, hogy a magyar kultúra értékeit, azok létrehozását, átadását és megőrzését a kultúrában, a kultúráért dolgozó honfitársaink kiválóságának köszönhetjük. Aki azonban már valaha is dolgozott egy munkahelyen, az tudja, hogy ott – munkajogi státusztól függetlenül – nemcsak a kiválóság van jelen, hanem mindenféle más szakmai és emberi minőség is. S bizony, egy szervezet működésében korántsem automatikus, hogy az érdem és kiválóság szerint rendeződnek el benne a belső viszonyok: ezzel minden bizonnyal már Ön is szembetalálkozott eddigi pályafutása során.
Csak hogy világos legyen, miről is szól ez a vita: a kulturális területen közalkalmazotti státuszban jelenleg kizárólag az állami és önkormányzati fenntartású költségvetési intézmények dolgozói vannak, az ő esetükben változna át novembertől – jelenlegi teljes fizetésük megtartásával – a közalkalmazotti jogviszony munkaviszonnyá. A kultúra területén működő és szolgáltatást nyújtó szervezetekben dolgozók túlnyomó többsége azonban már ma sem közalkalmazott, és nincs semmiféle olyan adat, amely szerint a nem közalkalmazottakkal működő szervezetek teljesítménye, kulturális örökségünk védelme iránti elkötelezettségük vagy munkavállalóiknak a munkahelyükkel való elégedettsége bármiben is alatta maradna a közalkalmazotti szféra hasonló mutatóinak.
Az állami vagy önkormányzati tulajdonú nonprofit gazdasági társaságok (pl. Nemzeti Filharmonikusok, Pannon Filharmonikusok, Nemzeti Színház, Vígszínház, Örkény Színház, Katona József Színház, Radnóti Színház, Nemzeti Táncszínház, MÜPA, Trafó, a pécsi Zsolnay Örökségkezelő, Miskolci Nemzeti Színház, Gödöllői Királyi Kastély, a keszthelyi Helikon Kastélymúzeum, a gyulai Erkel Ferenc Kulturális Központ és Múzeum Nonprofit Kft. etc.) és természetszerűleg a civil szféra nonprofit kulturális intézményeinek (pl. Budapesti Fesztiválzenekar, Terror Háza Múzeum, Nemzeti Művelődési Intézet, Pintér Béla és Társulata etc.) a munkavállalói nem közalkalmazottak. Ön szerint a Nemzeti, a Katona, a Fesztiválzenekar, a Terror Háza vagy a többi felsorolt és fel nem sorolt, nem közalkalmazottakkal működő kulturális intézmény foglakoztatási gyakorlata ellen kellene tiltakozni? S aki ezt nem teszi, az nem áll a „kulturális örökségünk oldalán”?
Levelében a közalkalmazotti jogviszony munkaviszonnyá való átalakítását olybá tekinti, mintha azzal a piaci, azaz a for-profit logika lenne úrrá a kulturális terület felett, holott ez alapvető tévedés. Az állami és önkormányzati költségvetési intézmények ettől még köztulajdonú és nonprofit szervezetek maradnak, vagyis a törvényjavaslat elfogadása esetén ott novembertől majd munkaviszonyban dolgozók továbbra is a köz alkalmazottai lesznek: egy nem-piaci logikájú, nem profitorientált munkaszervezetben.
Ebből következően egyértelmű, hogy magának a munkaszervezetnek a nonprofit jellege e munkajogi törvény következtében nem fog megváltozni, vagyis kulturális örökségünket és annak védelmét semmiféle pőre, merkantilista „piaci logika” nem fenyegeti. Ugyanakkor ne feledjük, létezik egy olyan piaci szegmens is, amit kulturális piacnak nevezünk, s amely azon kultúraszeretők és -fogyasztók (nézők, látogatók, diákok, kutatók etc.) igényeit közvetíti keresletként kulturális intézményeink felé, akiket ezeknek az intézményeknek minél magasabb szintű kínálattal kell kiszolgálnia, sőt inspirálnia. A kulturális piac logikájának tehát – nem a profitszerzés, hanem az intézmények szolgáltatásait igénybe vevők érdekében – igenis kell, hogy legyen befolyása kulturális intézményeink működésére.
De vajon akkor helytálló-e az az állítás, amit levelében ír, miszerint „a közalkalmazotti státusz védettséget jelent a munkaerőpiac logikájával szemben” és amennyiben igen, akkor ez a „védettség” jó dolog-e, akár a munkavállalók, akár pedig az intézmények működésének szempontjából? Az én tapasztalatom az, és ezt elvi szinten is igazoltnak látom, hogy a munkaerőpiaci logika, az ottani speciális szabályok keretei között, de működik a közalkalmazotti szférában is, attól az nem „védett”.
Igen, valóban létezett évtizedeken keresztül egy hallgatólagos alku az állam és kulturális intézményeinek közalkalmazottai között, mely szerint ugyan van egy rendkívül alacsonyan tartott közalkalmazotti bértábla és fizetési szint, ám cserébe ott az ígéret, hogy ez legalább mindenkinek a nyugdíjig garantált. Ez az „alku” láthatóan soha nem késztette az államot egy általánosan magasabb fizetési szint biztosítására, hiszen ha ennyiért is működik, akkor miért is tenne bele többet. Ezen túlmenően pedig egyre kevésbé jelentettek ezek az álláshelyek vonzerőt a fiatal generációk tehetséges tagjai számára, hisz egyfelől a lehetséges álláshelyek legnagyobb része a nyugdíjig foglalt, s ami éppen fel is szabadul, az nagyon alacsony belépő bért biztosít egy új, fiatal kollégának.
S noha számtalan példa áll előttünk, hogy mindezen fizetési viszonyok ellenére is hány kolléga nyújt kiemelkedően magas teljesítményt, de ez nem a közalkalmazotti kötöttségek és bértábla miatt, hanem épphogy azok ellenében van így. S akkor még nem beszéltünk a közalkalmazottak azon részéről, akikről kifelé általában nem is illik, bár a rendszeren belül mindenki tud róluk: akik igenis tökéletesen adekvát „munkaerőpiaci logikával” reagálnak a közalkalmazotti lét legfőbb sajátosságaira: akkurátusan „beárazzák” az alacsony bérek és az ezzel együtt járó alacsony elbocsátási rizikó kombóját, és évtizedekre letekerik az éppen elégséges takarékra a munkahelyi aktivitásukat és kreativitásukat – tudván, hogy szinte mindig akadnak olyan elkötelezett kollégák, aki majd helyettük is elviszik a hátukon az intézményt.
Tisztelt Képviselő úr! A kormány által benyújtott törvényjavaslat valóban évtizedek óta rögzült eljárásrendeket ír felül kulturális intézményeinkben. Az új rendszer azonban korántsem új. A kulturális területen, ahogy azt fentebb már említettem, a munkavállalók többsége már régóta nem közalkalmazottként dolgozik, többek között olyan nagy presztízsű, fentebb szintén idézett intézményekben, amelyek kiválóan működnek. A kormány és a parlament közös felelőssége azoknak a feltételeknek és szabályozórendszernek a biztosítása, amely a kulturális örökségünket őrző és gyarapító intézményrendszert képessé teszi arra, hogy a lehető legmagasabb színtű kínálatot nyújtsa az őt fenntartó nemzeti közösségnek. Meggyőződésem, hogy a jelenlegi törvényjavaslat, a hozzá kapcsolódó ez évi és várható jövő évi béremeléssel együtt, egy jól kipróbált és előrelépést jelentő rendszert hoz létre kulturális intézményeinkben. Kérem, adjon bizalmat ennek a változásnak és kísérje segítő figyelemmel annak megvalósulását!
Tisztelettel:
Baán László
a Szépművészeti Múzeum főigazgatója
(Forrás: közlemény)
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
„Nem tudtam mindenkinek elmondani, hogy ne haragudjatok, de akit láttatok a filmvásznon, az nem én voltam” – idézi fel a művész, akit a '80-as években Beri Ary-ként ismert Magyarország.Interjúnk.
„Ha otthon maradunk, annak beláthatatlan következményei lesznek a jövőre nézve. December 1-jén menjünk szavazni a magyarságunkért!”
Realista vagyok, kulturális misszióra nem vállalkozhatunk, nincs rá se kapacitás se igény.
Több mint ezermilliárd forintot mozgat meg a kormány.
Az európai akkumulátorgyártás fellegvárának szánt Northvolt összeomlása kijózanító pofon volt a merész tervek szószólóinak. A történet visszatért önmagába, a világ legnagyobb gyártója, a CATL pedig máris bejelentette, hogy új beruházásba kezd – ezúttal Spanyolországban.
