Rám többé senki se mondja, hogy paraszt!

„A mai napig bántja a fülem, s olvasni is igen rosszul esik, ahogyan »parasztozzák« egymást az emberek. Hát énrám ne mondja senki, hogy paraszt… mert az igen nagy sértés a régi parasztokra nézve. Én csak szeretnék az, vagy legalábbis olyan lenni. Mit tudok én hozzájuk képest a világ egészéről, és főleg mennyivel járulok hozzá az élethez? Alig valamicskét. Talán ezzel a pár gondolattal sikerül mégis javítanom ezen.

Mindjárt kezdésként le kell írjam, hogy nem szeretném romantikus ideák magasságába emelni a parasztságot, sokkal inkább abban bízom, hogy megtalálhatjuk a valós helyét és szerepét a máig ható múltunkban. Nehéz objektívnek lennünk akkor, mikor személyes emlékek, tapasztalások szövik át a parasztságról kialakult képet. Vannak, akik hatalmas tábla krumplit kapáló, földeken robotoló emberre gondolnak, vannak, akik a kiskertben serénykedő asszonyokra. Számtalan kép él fejünkben, amelyek egyik közös pontja a munka, a látszólag szüntelen, kemény munka. Hogy lett mégis szitokszó egy dolgos embertípusból?

Nyilván a városok sajátos kulturális közegének létrejöttével vált lekicsinyletté a műveletlen parasztság. A tanulatlannak, butának, ostobának, illemet nem ismerőnek bélyegzett emberre kiabálják rá a paraszt jelzőt a mai napig. Na meg arra, aki olyan »hülye«, hogy a mai világban is a földet túrva akar boldogulni, miközben mindenki tudja, hogy pénzzel lehet pénzt keresni. Érdekes ellentmondás, hogy véleményem szerint a mai napig főleg azok »parasztoznak«, akik maguk sem az intelligencia bajnokai.

Néprajzkutatók már a XX. század elején is vitatták egymás között és keresték a társadalomban a parasztokat. Ki a paraszt? Nem igazán lehet a múlt század eleje óta erre a kérdésre pontos választ adni. Én sem próbálom meg, inkább arról a vidéki társadalomról osztok meg pár gondolatot, akik a néphagyományainkat, szokásainkat életvitelszerűen egészen mostanáig éltetik, vagy a legutóbbi időkig éltették egyes falvakban.

Paraszt a teremtő ember. Az, aki az élethez szükséges tárgyi javakat és élelmiszert képes előállítani a maga és családja számára. Ilyen értelemben megáll a maga lábán, önellátó. Megélhetésére legnagyobb hatással a természet, az időjárás van. Hittel él, de legyen az bármilyen valláshoz köthető, hitét átszövik a természethez kötődő hiedelmek, szokások, képzetek. A vélt képpel ellentétben nem szakad bele a munkába, a tevékenységének ritmusa, üteme van, mely főleg a természet változásrendjéhez igazodik. Nem csak az időjáráshoz, hanem az előbbi változásrend szerint sorra jövő ünnepekhez és jeles napokhoz.”