Disznóölő késsel ment rabolni, a nyugdíjas házaspár fém felmosónyéllel verte meg
Azt hitte, könnyű dolga lesz. Rosszul hitte.
Márciusban, amikor az arcmaszk a közbeszéd egyik fő témájává vált, megkérdezte egy barátom, mikor lesz ebből divat. Már az, válaszoltam.
„Épp előző nap láttam egy tévébeszélgetést, ahol a műsorvezetőnek nem szimpla fehér, hanem folklórmintás szájvédője volt. Elmondása szerint egyik munkatársa varrta, s ebben a pillanatban a stúdióvendég jobb könyöke táján meg is jelent egy négyzet, amiben egy, a varrógépére hajolva szorgalmasan dolgozó nő volt látható. Ezután kikerestem néhány világhírű divatcéget, s láttam, hogy némelyiknek már van márkás arcmaszkja.
Íme, a társadalmi szükséglet, a kreativitás, az újítókészség, a rugalmasság és az üzleti szellem összefonódásának jellegzetes példája! Így (is) születik a divat.
Persze nem divatból kezdtük hordani a maszkot. Inkább félelemből és felelősségtudatból. Ez a kettő egyszerre tört elő belőlünk. Egyrészt senki sem akar megbetegedni. Másrészt normális ember azt sem akarja, hogy a vele élők és egyéb szerettei betegedjenek meg. S természetesen azt sem akarhatja, hogy mások, idegenek megbetegedjenek, mert akkor ő maga a szeretteivel együtt vagy elbújhat egy bunkerba, mégpedig örök időkre, vagy ha kimegy, akkor másoktól újra elkaphatja azt, amit oly gondosan próbált kivédeni. Vagyis a közjó érdekében egymásra vagyunk utalva, amit a lakosság nagy része tudatosít (persze nem mindenki), és ez nem akármi, mert normális körülmények között inkább az individualizmus jellemző. Azt gondolom, mikroszociológiai szempontból elsődlegesen ezek az okok hordatják velünk a maszkot. S mindezt keretbe foglalták és megerősítették a kezdeti egyértelmű intézkedések és kommunikációs üzenetek.”