Kivonás

„Ha a járvány kényszere miatt is, de előkészítetlenül bevezetik a digitális oktatást, ami a tanulók 5, a szegregátumokban élők 30 százalékához (vagyis éppen a legnagyobb hátrányban lévőkhöz) nem ér el. Ennek ellenére megtartják az érettségit, figyelmen kívül hagyva, hogy a legnehezebb körülmények között élők gyakorlatilag kimaradtak a szervezett iskolai felkészítésből. A hátrányos helyzetűeknek nevezett csoporttól – ez egy adminisztratív kategória, számos visszahúzó feltételnek kell megfelelni hozzá, de aki ide tartozik, az oktatási szempontból biztosan nem számít a szerencsések közé, meg amúgy más szempontból sem – elveszik az ingyenes művészetoktatás lehetőségét, ami pedig sokuk számára bizonyítottan a kiugrás opcióját jelentette. (Akinek pedig nem, azt is bent tartotta a jelenleg köznevelésnek nevezett szisztémában, szocializációs lehetőséget és sikerélményt biztosítva.)

A fentieknek sokféle magyarázata lehet, de miután a kormány ezek közül egyet sem mellékelt az intézkedéscsomaghoz, hadd éljünk a legkézenfekvőbbel. Orbán Viktor és a miniszterelnök körül tömörülő gazdasági tanácsadó csapat (élén Parragh Lászlóval, aki már a 2010-es kis rendszerváltás előtt megmondta, hogy az oktatás és az egészségügy helyett inkább a vállalkozásokat kell támogatni) nem fogadja el azt a százszorosan bebizonyított objektív igazságot, hogy a leszakadó társadalmi csoportok felemelésének legbiztosabb eszköze a tanulás, illetve az iskolai esélykiegyenlítés. Maga a kormányfő annak ellenére nem hiszi – vagy úgy tesz, mintha nem hinné – ezt, hogy ő maga is az előző (szocialista) rendszer oktatási esélykiegyenlítő funkciójának köszönheti a kiindulóponthoz képest szédületes karrierjét.

Ezek az urak pénznyelőként, pazarlásként tekintenek a humán infrastruktúrára, és ha tehetik, akkor minél kevesebbet költenek rá. Mennek a legkisebb ellenállás felé – márpedig a legszerényebb érdekérvényesítő képességgel épp azok rendelkeznek, akiknek a gyermekeit most megpróbálják kivonni az oktatás alrendszeréből, mindannyiunk kárára.”