Március elején, (veszély)helyzet van.
Egyértelműen mindenki befeszült a veszélyhelyzet kihirdetésekor. A Fekete Pénteket idéző képsorok a boltokban, a járvány szó hallatán pedig összeszorult az emberek gyomra és mindenki az utcán púposodó hullahegyeket látta maga előtt. Hála Istennek, ez a kép nem következett még be sehol, de az biztos, hogy az intézkedéseket rögtön betartaná mindenki egy ilyen helyzet láttán!
Én is belegondoltam, hogy mi lesz velünk, ha baj lesz, de ilyen szempontból a vidék megint jelesre vizsgázott a várossal szemben.
Könnyebb kihúzni egy nagyobb válsághelyzetet a rákospalotai panelek árnyékán túl.
Nem is csoda, hogy fél Budapest leutazott a vidéki nyaralókba – a helyiek jogos felháborodására. Tetszik tudni, az üdülőövezetnek a nyári „ostromok” után is minimum 2-3 hónap kell, hogy regenerálódjon. Az infrastruktúra véges, nem fogja sokáig bírni Siófok vagy Velence a leutazók tömegét.
*
Nagymama minden évben innen-onnan kap gyümölcsöket, általában nagy mennyiségben, olykor egy-egy augusztusi délutánon bele lehet fulladni a sárgabarackba. Sokszor mondtam is neki, hogy felesleges befőzni, úgyse eszi senki; vagy ha eszi is, sosem ér a végére, mert egy-egy befőzés alkalmával 40-50 befőttesüveg is megtelik. Évente gyűlnek a befőttek a pince hűvös ölelésében, olykor fogy belőle, máskor el lesz felejtve; de az biztos, hogy nagymama érti a dolgát, mert a kilencéves lekvár sem romlott meg eddig. Most pedig nagyon szerencsésnek érzem magunkat, hogy a befőző reflex minden augusztusban működött, mert 450-500 üveg lekvár és befőtt várja, hogy elfogyasszák. Nem is olyan rossz.
Valahogy megvan az öregekben a régi, nehezebb idők emléke.
Én is mindig megkaptam gyermekkoromban a KGST legszebb szállóigéjét: „Egyél fiam, mert amit te megeszel, azt tőled el nem veheti senki!”. Próbálom erre fogni a vásárlási láz okozta tömeget és pánikot, de nehéz lenne ezzel relativizálni az amúgy elszomorító helyzetet.
*
Március közepe, Európa bajban.
Előttünk egy nő elvitte az összes C-vitamint és fertőtlenítőt. Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Ha sírnék, akkor sem azért, mert nekünk nem maradt – pusztán a helyzet abszurditása, hogy másoknak sem. Nem akarom ezt a magyar emberre fogni, elhiszem, hogy sokakban még él a szocialista idők hiánygazdasága, vagy éppen a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” elvet kimaxolják hétköznapjaikban, Nyugaton sem jobb a helyzet. De azért eltöprengek, amikor egy iranista ismerős Facebookján, egy Iránban élő magyar hölgy arról értekezik, hogy a perzsa országban nincs pánikvásárlás, hiszen az emberek számtalan válságot megéltek már és egymásra számítanak: „ha elfogyna a lisztem, a szomszédom adna, ha a szomszédomnál elfogyna a hús, én adok neki, ez itt így természetes”.
Vajon ezt mennyien mondhatnánk el itthon a saját szomszédunkról vagy közösségünkről?