Blaszfémia

„Az Úr Jézus Krisztus, a Hit Gyülekezete és a Mindenható Marketing megbonthatatlan egységének végtelen dicsőségében eljött a legújabb óriásplakát-kampány. Három észrevételt tennék ennek kapcsán.

Első észrevételem esztétikai természetű. Értem én, hogy több mint száz magyar halt már meg koronavírus-fertőzésben, de talán nem egy gyásztávirat stílusában kéne pénzt tarhálni a még élőktől.

Második észrevételem a vallási érzékenységre vonatkozik. Az »Atyaúristen!«-felkiáltás, mellyel a neoprotestáns gyülekezet a plakátokon operál, kategorikusan sérti a második parancsolatot. A szakkifejezés rá: blaszfémia. Ez a mondás egy meglepődött átlagember szájából puszta érzelemnyilvánítás, egy üdítőitalokat gyártó nagyvállalat részéről nem több mint egy poén, egy dogmatikus vallási közösség előadásában viszont leleplező. Arról volt szó, hogy »Isten nevét hiába ne vedd« – Mózesnek sajnos nem volt annyi fantáziája, hogy hozzáfűzze: »...és óriásplakátra se írd«. Vajon mennyire lehet komolyan venni a vasárnap délelőtti ájtatoskodást, ha Sándor pásztort egy marketingkreatív simán meggyőzi arról, hogy az Úr nevével érdemes óriásplakátokon pénzt gyűjtenie.

Harmadik észrevételem teológiai jellegű. Jézus, Atya, Úristen – ez valami új háromság? Hol marad a Szent Szellem? Az Atya és az Úristen pedig ugyanazon személy két neve – hát így szorult a Szent Szellem partvonalon kívülre. Ez a három személy ebben a felsorolásban csak akkor nyer értelmet, ha az Atya alatt magát Németh Sándort kell érteni. Ez esetben viszont minden világos: a magyarok többé nem szorulnak a Szent Szellem vigasztalására, hisz eljött Németh Sándor Atya, hogy szerepét átvegye. Ha valakinek, neki tényleg jár az egy százalék.”