A klímatudomány szociológiája és a posztpolitikus tudástermelés korlátai.
„A klímaváltozás a maga egészében nem észlelhető közvetlenül – főként a természettudomány eszközeivel ismerjük meg (és annak görbéivel, grafikonjaival, ábráival kommunikáljuk), ezért nem csoda, hogy a klímatudósok különleges státuszt élveznek, ha a klímaváltozásról való nyilatkozásról van szó. Mikor a politikai térben vagy épp a mindennapi életben (»régen is volt meleg«) klímaszkepticizmussal találkozunk, érthető hát, hogy a tudományos konszenzushoz nyúlunk mint ellenérvhez – pl. az angolszász világ klímatudósainak 99%-a egyetért, hogy a Föld felszíni átlaghőmérséklete emelkedik, és ez az emelkedés az emberi üvegházhatású gáz-kibocsátáshoz köthető.
Azonban veszélyes és leegyszerűsítő, ha a klímaváltozást úgy elemezzük, mint két tábor vitáját, ahol ha végre-valahára a felvilágosult tudósok kerülnek »meghallgatásra« a maradi klímaszkeptikusokkal szemben, akkor politikusaink végre cselekedni fognak. Bár a koronavírus-járvány idején elhalványult a médiában a Fridays for Future mozgalom és annak ifjú vezetője, érdemes lehet most visszatekintenünk egy emlékezetes pillanatra. Greta Thunberg tavaly az amerikai Kongresszushoz intézett beszédében hangzott el a következő (kiemelések tőlem): ...a probléma, amivel szembenézünk, nem abból fakad, hogy nem tudunk egy jobb világot elképzelni. Arról van szó, hogy fel kell ébrednünk. Ideje szembenézni a valósággal, a tényekkel, a tudománnyal.
És a tudomány nem egy nagy lehetőségről beszél, hogy »végre létrehozzuk a társadalmat, amire mindig vágytunk«. Helyette elmondhatatlan emberi szenvedésről beszél, ami csak egyre rosszabb lesz – hacsak nem cselekszünk azonnal. Mint valaki, aki baloldaliként igenis reménykedik, hogy hatalmunkban áll a klímaváltozás kezelése során egy jobb világot építeni, aggasztónak találom a világképet, amit ez a Thunberg-beszéd fest.”