A Ruhr-vidék mint munkamigrációs olvasztótégely

„Ezt a világot – gazdasági okok  miatt – újabb bevándorlási hullám érte a kétezres évek végétől kezdődően: mióta Bulgária és Románia is uniós tagországok lettek 2007-ben, a munkavállalók száma egyre növekszik, illetve rajtuk kívül is számos közép-kelet-európai munkás vándorolt a területre a jobb élet reményében. Az esetek nagy részében sem a célország, sem az anyaország nem volt ennek következményei felkészülve – az előbbii lakosaiban megjelent az életszínvonaluk csökkenésétől való félelem (amely extrém esetekben szélsőjobboldali gyűlölettámadásokig fokozódott), utóbbinak pedig a gazdasága sínylette meg az emberhiányt.

A vendégmunkások legfrissebb generációja egyébként ugyanúgy alacsony képzettséggel vagy akár anélkül érkezik, mint az előttük kitelepülők, ám az azóta megváltozott német munkaerőpiacon nekik már nehezebb dolguk van, csak keveset fizető szektorokban tudnak elhelyezkedni, átmeneti munkákat vállalnak, esetleg építkezéseken, vagy a mezőgazdaságban dolgoznak. A női munkások pedig jellemzően gondoskodáshoz köthető munkákat végeznek, az oktatásban és az egészségügyben dolgoznak. A munkásokat sokféleképpen toborozzák, de leginkább szájról szájra terjed egykori hazájuk közösségeiben, hogy éppen melyik cégnél van szabad pozíció, hová tud ismerős bejuttatni.

A külföldi munkások jelentős része a régió legnagyobb városában, Dortmundban telepedik le, annak is leginkább az északi részén (Dortmund-Nord). Beilleszkedésükben nemcsak a képzettség vagy az oktatás hiánya jelent nehézséget, hanem az is, hogy nem beszélnek németül. Legtöbbször teljes családok települnek át, több kisgyerekekkel, akiknek a beiskolázása nehéz; a felnőtteket pedig – nem túl fényes helyzetüket kihasználva – erre szerveződött csoportok terelik a bejelentetlen munkahelyek irányába, ahol durván kizsákmányolják őket.”