Soproni elégia – Istenről és koronáról

„Nem félhetsz az éjszakai ijesztéstől, a repülő nyíltól nappal, a dögvésztől, mely a homályban jár; a döghaláltól, a mely délben pusztít. Elesnek mellőled ezeren, és jobb kezed felől tízezeren; és hozzád nem is közelít.” (91. zsoltár)

A 84-est semmi nem tudja kiüríteni.

Első itteni hónapom végére belém épült az őrvidéki létállapot sarokköve: nincs az a hatalom se égen, se földön, sem úr, sem úrasszony, se Bécsben, se Budapesten, se Kismartonban, se Kelénpatakon, se Kópházán, sem az ÖBB-székházban, sem az ASFiNAG-nál, se Sopron Megyei Jogú Város Önkormányzatának Parkolás-ellehetetlenítési Főosztályán, sem a Kis-, sem a nagy Várkerületen, se kívül, se belül, nem, senki sincs, aki tisztuljt parancsolhatna a 84-es számú főútnak. A nagybetűs Elkerülőn, ami már legalább huszadik éve semmit nem kerül el az égvilágon, mindig van forgalom.

Az ingázó szakzsargonban hol suhanós, hol gurulós, hol döcögős, hol elesett ez az út, de sosincs rajta csitu.

A 84-es szimbólum. Rituáléja van. Elindul rajta 5:20-kor a nagycenki fodrász, kifarol elé 5:30-kor a kópházi pincér, 5:40-re beáll közéjük a pihenőkereszti titkárnő, aztán 5:50-re a hátukba zúdulnak Aranyhegy raktárosai, 5:55-re pedig Virágvölgy irodai felsővezetői. A csillogó, állig vikszolt, M, N, P-rendszámos tizenéves felsőközép importautók karavánja a Sopron Plaza havonta egyre rosszabbra hangolt lámpájánál reggel hatkor szitkozódva egyesül a Jereván lakótelep és az Újteleki-külváros ötszáz darab K-s rendszámú Suzukijával; és amikor együtt a csapat, 6:20-kor zúdul ki mindenki Kelénpataknál a határ menti pénzkeresdébe. Cinfalván még szinte mindenki átmegy, de a szerencsések 6:35-kor Vulkapordánynál már lefordulhatnak, az igazán kemény ingásoknak pedig marad a csapatás tovább Szárazvámon át vagy az A3-ason ki a burkusokhoz, Münchendorfba, Traiskirchenbe, Mödlingbe, Bécsbe. Aztán nyóccóramunka, vissza Kelénpatakon át, szeretettel üdvözöl mindenkit rendes esti dugóján a 84-es.

Sorból jöttünk, sorrá leszünk.

ami korai kelésért sima suhanással jutalmaz, a bealvós 7:20-as pánikindulókat meg tízperces kilométeridőkkel bünteti. A rajta történő lámpa-újraprogramozások, balesetek, tötymörgések, szondáztatások, építkezések, traffizások köré szerveződik a helyi közélet.

Lehet dugó, hóvihar, áramszünet, zápor, orkán, válság, zivatar – a 84-est senki nem tudja kiüríteni.

Hogy is üríthetné ki bármi is, ha a 84-esen összpontosul mindaz, amit mi, a határmenti nép, ingázó életforma címszó alatt Schengen óta építünk magunknak: ott mutatkozik meg a szemcsés aszfaltján egy életmód, ami

A 84-esre vetül rá mindaz a szépség és csúfság, amit az itthon-kint-itthon dinamikájú napjaink rajzolnak már második évtizede, a gyönyörű hegykői, fertőrákosi meg lövérekbeli családi rezidenciák, a vasútállomás melletti Spar-parkoló 2500 Ft/órás tarifája, az ország leggazdagabb karosszérialakatosai és műkörmösei, a bel-budai négyzetméteráron árult negyven négyzetméteres városszéli lyukak fa, játszótér, bolt, posta, iskola, orvos nélkül, az osztrák nyugdíjakból fizetett magyar rezsik, a kétirányú, két oldalról beparkolt, bruttó tíz méter széles poncichter-házas utcák, a nyitott, törekvő, igyekvő, kétnyelvű vállalkozó szellem, meg a zsúfoltság és a mocsok.

A 84-est senki nem tudja kiüríteni, mert ha valaki a 84-est ki tudná üríteni, az felvetné a lehetőségét annak, hogy ugyanazon hatalom nekünk is megálljt tudna parancsolni.

És azt, ugyebár, nem lehet, mert mi az ingázók vagyunk, hahó.

Ugyebár.

Aztán jön egy gazdasejt nélkül életképtelen gyilkos kis kínai mocsadék, és napról napra egyre jobban kiüríti a 84-est. Először csak örülünk, hogy el lehet rajta férni, sőt, meg eljutni is el lehet rajta ide-oda. Aztán kezd gyanús lenni, hogy 326 forintos nafta mellett minden kút szabad a Lackner utcai OMV-nál. Aztán olyan magányosnak kezdjük érezni magunkat, hogy már szinte sértésként értékeljük, ha egy komótos skodás ki merészel fordulni a Pozsonyi útról, ezáltal megtörve a hetvennel való krúzolásunkat. Azon meg még inkább meglepődünk, ha lassan már mi magunk se megyünk ki a 84-esre, mert a jövedelem nélkül maradt klienseink lemondtak mindent, és nincs hova.

Aki ezt a gyilkos kis mocsadékot küldte és kézben tartja, hol megfogja, hol szabadon ereszti, az szemmel láthatólag képes kiüríteni a 84-est is, elérni azt, amit rég nem sikerült senkinek se Ikván, Lajtán, Dunán, Rábán innen s túl.

Mondjuk hazaküldeni minket a különböző fészkeinkbe, leültetni minket a tomporunkra olvasgatni, füvet nyírni, ablakot mosni, lassítani, elcsendesedni, alig keresni, alig fogyasztani, megállni.

Vagy ha nem tesszük, hát becsukni az orrunk előtt az OBI-t fényes nappal, ránk zárni a határokat, a kertkaput, a szobaajtót, a kórteremajtót, szüleinkre, nagyszüleinkre, dédszüleinkre, atyai barátainkra a koporsót, egyre kisebb, kisebb és kisebb területű karanténba zárni minket, kinek mennyi idő után jön meg az esze, aszerint. Kinek hány embert kell látnia elhullani maga mellől ahhoz, hogy nyughasson végre, aszerint. Irgalmas, de kérlelhetetlen szigorral.

Az Úr, aki ki tudja üríteni a 84-est, a koronavírus Ura, a karanténok és kormányrendeletek, operatív törzsek és járványügyi megfigyelések Ura, egek és földek Ura a mi Urunk is.

Higgyük el, így vagy úgy, előbb vagy utóbb menni fog neki.

Menjünk hát haza magunktól a búsba. Úgy kevésbé fog fájni, hát még a nagyinak. Nem bánjuk meg.

Nyugi!