Március 15.

„Egy-egy nagy esemény sok évszázadig nyomot hagy a nemzet történelmében; ilyen volt nekünk 1848-49 és 1956, és több ekkora erőfeszítés nem is történt. A kiegyezés után alapított és kiépült városok arculatán és a folyók szabályozottságában máig látható, mit köszönhetünk a szabadságharcnak, amelynek akkor is a haszonélvezői vagyunk, ha nem tanítják, ha eltagadják vagy hazudoznak róla. Ugyanez mondható el az 56-os felkelésről is: minden jót, ami hat és fél évtized alatt a rengeteg rossz között történt velünk, a felkelőknek köszönhetünk.

Március 15-ét persze hamarosan ugyanúgy pogrom követte, mint Buda török alóli felszabadítását; a fontolva vagy sietősebben haladó magyarok közötti gyűlölség akkora volt, mint nagy társadalmi változások alkalmával mindenütt lenni szokott; akadtak hűek, akadtak árulók; voltak gyávák, lettek hősök; a magyar parlament pártjai ugyanúgy torzsalkodtak, mint bárhol másutt, és akadtak, akik nagy vagyonokat loptak össze, például a Zichy-kincseket. Kossuth, a nagy szónok Debrecenben úgy jelentette be a Habsburgok trónfosztását, hogy a képviselőház nem is szavazhatott róla, ami nem feltétlenül volt szerencsés lépés abban a pillanatban. Ugyancsak Kossuth közvetlenül a vereség előtt felajánlotta a magyar koronát a cárnak; rossz belegondolni, mi történt volna, ha a cár elfogadja. Az ország vezetésének legplasztikusabb képét Jókai festette meg korabeli naplójában, 1980-ban merték csak kiadni először, de a MEK honlapján szerencsére hozzáférhető; a nagy mesemondó ebben a művében végig igazat mondott.”