Lehetséges-e a mainál jobb EU-költségvetés?

„Az MFF tekintetében ugyanakkor a kezdeményezés Charles Michel kezébe csúszott át, aki egy huszáros rohammal akart megoldást találni, és ezzel imponálni a nagyérdemű közönségnek. De ki az a Charles Michel? Nos, ő egy belga liberális politikus, akinek az apukája is belga liberális politikus volt, és tavaly júniusban az ő nevét is kihúzták az európai vezetőkeresés során, amikor eldőlt, hogy az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank elnökei néppártiak lesznek, az Európai Parlament elnöke és az EU külügyi főképviselője pedig szocialista. Az Európai Tanács elnöki posztja jutott a liberálisoknak, lényegében a csoport legerősebb figurájának, Emmanuel Macronnak köszönhetően. Hogy miért nem emlékszik Michelre senki? Azért, mert a figyelem az ún. Spitzenkandidat-modellnek köszönhetően kizárólag az Európai Bizottság elnökére összpontosult. Pedig az Európai Tanács elnöke politikai értelemben erősebb poszt a bizottsági elnöknél.

Michel, akiről már belga miniszterelnökként is kiderült, hogy nem erőssége a költségvetési politika, az MFF-dilemmát úgy akarta megoldani, hogy beáldozta azokat a lépéseket, amelyek a Juncker-Oettinger javaslatban a pozitívumok voltak: a gazdag országok visszatérítéseinek kivezetése, az eurózóna stabilizációját és a közös biztonságpolitikát szolgáló eszközök, valamint az ökológiai károkozáshoz kapcsolódó közvetlen bevételek.

A februári EU-csúcs az lett, ami lehetett: kudarc. Az egységes piacból legnagyobb hasznot húzó országok vezetői showműsort csináltak, amelynek keretében megmutathatták, mennyire nem érdeklik őket az EU közös céljai, csakis az otthon sikerként felmutatható piros vonalak. Ez önmagában is szomorú, de még inkább az, hogy ebben a komédiában szociáldemokrata kormányfők (a svéd és a dán) is szükségét érezték, hogy szerepeljenek.”