„Talán ennek a felületességnek tudható be, hogy Szabó egyik legnagyobb erénye, a színészek instruálása sem működik. Némelyik alakítás kifejezetten amatőrnek tűnik, amit csak fokoz a rengeteg – nem egy esetben indokolatlanul alkalmazott – közeli plán. A film erős közéleti telitettségét megterheli az is, ahogy a múlt betör a jelen történetbe. Stephanusról kiderítik, hogy tizennyolc éves korában börtönben volt, ezt az információt akarja a polgármester felhasználni a besározására. Mintha a múltat soha nem lehetne lerázni és/vagy lezárni. Ennek a motívumnak a beemelése minden eddiginél nyíltabban idézi meg Szabó István személyes erkölcsi hübriszét, ügynökmúltját. Szokás emlegetni, hogy korábbi filmjeiben is érintette a témát, de ilyen közvetlenséggel, mint a Zárójelentésben még soha. Ám végül ez a kísérlet is inkább önfelmentés lesz, semmint őszinte szembenézés.
Már eleve majdhogynem mártírrá avatja a figurát az, hogy a letartóztatott fiatalokat kínozták, nem tudni, miért is. »Megnézném, hogy ezek a mai nagypofájúak mi mindent írnának alá, ha két akkora pofont kapnának, hogy csak úgy spriccelne az orrukból a vér!« – mondja a film főhőse. Ebből a kifakadásból árulkodóan kitetszik, hogy itt a rendező, szinte kiszólva a műből, személyes problémájáról beszél, hiszen a filmben egy szóval sem említik, hogy Stepanust beszervezték volna, azaz következménye lett volna az aláírásnak. Így viszont elég kínos ez a félresikerült, már-már sértődött önfelmentési kísérlet a filmben.
A mű amúgy is hajlamos a leegyszerűsítő szemléletre, az egész falu élete leírható ismert klisékben: manipulatív, haszonleső polgármester és a neki behódoló alattvalók hazug szimbiózisa, amely közegben a tiszta emberek bukásra vannak ítélve. A film feloldásnak szánt zárlata pedig – Stephanus doktor és a polgármester dialógusa, a jó és rossz verbális küzdelme – didaktikus és meseszerű. Örömteli, hogy Szabó István közéleti filmet csinált, de még jobb lett volna, ha a Zárójelentés elkészítése során pontosabb diagnózist állított volna fel.”