Feljegyzések koronavírus idején

„Lakóhelyünkön a társas kapcsolatok örvendetesen fejlődnek. Egy idős asszony portája hátul másik két portával találkozik. Minden délelőtt tizenegy órakor, mielőtt a családnak főzni kezdenek, három asszony jelenik meg a helyszínen. Köztük több méteres távolság, drótkerítés választja el őket, bőven eleget tesznek Müller Cecília és Lakatos ezredes kérésének. A három idős asszony kávéval és különféle süteményekkel érkezik, lábukhoz kutya és cica telepedik, és beszélgetnek egy kurta órácskát. Hogy el ne feledkezzenek a napi találkozóról, a szervező asszony minden nap tizenegy órakor előveszi a Kárpátaljáról ajándékba kapott kolompját, amelynek normálisan egy vezérürü nyakában kellene lógnia, megrázza, a többiek pedig ebből tudják, hogy itt az idő, szaladni kell, mint a szél. A kolomp éles hangja beteríti az utcát, és mindenki elégedetten nyugtázza, hogy a barátság nemcsak szent dolog, de rendszeres tereferére is kötelez.

Nekem a kijárási korlátozás elrendelésekor beletelt valamennyi időbe, mire kinyomoztam, hogy horgászni szabad, de újfent be kell tartani a távolságot, a horgászok sem tömörülhetnek (nem mintha szoktak volna, a horgász annál magának valóbb fajta, eltagadja zsákmányát és lidérces éjjeleken arról álmodik, hogy valaki elfoglalta megszokott helyét). Az elmúlt napokban többször is ellátogattam a horgászboltba, ahol magamfajta maszkos, kesztyűs férfiak köröztek kétségbeesetten, hogy az apokalipszis előtt, amely a horgászboltok bezárását jelentené, még gyorsan etetőanyagot, zsinórt, forgókapcsot és féderkosarat vételezzenek. Akadt, aki kempingszékkel a hátán és három új bottal a kezében várt sorára a pénztár előtt kígyózó sorban. Én egy alapos bevásárlás után még egyszer visszatértem, mert elfelejtettem nyolcas horgot venni, nem lapkásat persze, hanem füleset. Most várom, hogy végre vízparton lehessek, és bár a világ összes halára (na, jó, talán csak a legfontosabbakra) tilalom van, azért valami csak akad. Ha pedig nem, az sem baj. Valamelyik nap kimentem pergetni a Dunára, nem fogtam semmit, de hallatlanul élveztem.

Az állítólagos bezártsági érzés helyett gyomrunk tetemes elnehezítése és a különféle válogatott receptek ütemezett elkészítése a legnagyobb kihívás. Valamelyik nap kedvenc lángosos helyünk bezárt, nosza, csináltunk mi magunk lángost! Mit mondjak, pompásan sikerült. Én még fokhagymával is bekentem, úgysem megyek el itthonról, legfeljebb a kertbe, vállaltam a kockázatot. De főztünk komolyabb tételeket is, ahogy elnézem, fél évig biztosan nem lesz gondunk, nem fogunk éhen halni.”