Felhatalmazási törvény: diktatúra vagy huszárcsíny?

„A felhatalmazási törvény körüli vitának eddig két hulláma volt. Az elsőben azok szólaltak meg elsősorban, akik a felhatalmazási törvényt a már eddig sem demokratikus Magyarországon a Fidesz által gyakorolt hatalom még megmaradt alkotmányos korlátjainak lebontásaként, a nyílt autokráciába való átmenetként értékelték. Különösen szigorú bírálatok érték a Btk. tervezett szigorítását a rémhírterjesztőkkel szemben. Innen nézve az ellenzék előtt nemigen állt más választás, mint a 4/5-ös többséget igénylő különleges eljárás elutasítása. Ebből a hullámból Kim Lane Scheppele, Lattmann Tamás vagy Vörös Imre nevét érdemes kiemelni.

Majd kisvártatva jött a második hullám, amely azt hangsúlyozta, hogy a kormány nem a korlátlan hatalom megszerzésére törekszik, csak egy politikai trükköt vet be, hogy az ellenzéket kommunikációs szempontból vesztes helyzetbe hozza azáltal, hogy egy vállalhatatlannak tűnő törvényjavaslat és a válság idején elvárható felelős magatartás látszata közötti választásra kényszeríti őket. Innen nézve viszont az ellenzék számára nem a makacs ellenállás hősies póza, hanem a csapdából való kimenekülés lehetőségeinek felmérése kellene legyen az elsődleges cél. Ezt a véleményt képviselte Stumpf András, Ésik Sándor László, Török Gábor – és hogy ne csak az általam Fidesz-árva magyar konzervatívoknak tartott csoportból idézzek, Keszthelyi András is.

A második hullámban megjelent véleményt egyébként sokan átvették olyanok is, akik még az első hullámban kialakult érveket hangoztatták. A véleményváltoztatás persze önmagában nem szégyen, de mivel a kétféle vélemény homlokegyenest eltérő politikai cselekvést ír elő az ellenzék számára, ugyanakkor mindkettő vehemensen – és más és más érvekkel, de egyformán erkölcsi magas lóról letekintve – kritizálja az ellenzéket, amiért nem azt teszi, ami elvárható lenne tőle, mindenképpen zavarba ejtő ebben a konkrét esetben az önreflexiót nélkülöző váltás a kétféle álláspont között. De ez mellékszál.”