Caesar és a többiek?

„Az, hogy veszélyhelyzet van, tény. Az, hogy ilyen helyzetben egy kormánynak rendkívüli felhatalmazásra van szüksége, ugyancsak tény. Az azonban hamis hatalompolitikai csúsztatás, hogy mivel nem tudjuk a veszélyhelyzet végét, ezért a rendkívüli hatalomgyakorlásnak sem tudjuk a végét, így arra addig adjon felhatalmazást a parlament a kormánynak, ameddig az tart. És hogy meddig tart? Azt majd a kormány mondja meg.

NEM. ILYEN NINCS! LEGALÁBBIS DEMOKRÁCIÁKBAN NINCS.

Ez a kérdés nem bizalom kérdése, ahogy az ellenzék állítja, de még csak annak sem a kérdése, hogy majd úgyis a parlamenti kétharmad később dönthet a veszélyhelyzet főhatalmi felhatalmazásáról, így mindegy is a 4/5-ös szavazás – ahogy a kormány üzeni. Nem. Ez a parlamenti demagógok pártpolitikai csatározásának a része.

Merthogy ez államelméleti és jogfilozófiai kérdés egy demokráciában, s mint ilyen politikai kultúra kérdése, sőt civilizációs kérdés. És e megállapítástól kezdve, mint állam- és jogfilozófiai kérdésről beszélek a rendkívüli főhatalom jogi kiterjesztése kapcsán, nem pedig a kis magyar politikai pocsolya jobb vagy bal latorjaként.

Nos! Az európai demokratikus államéletet civilizációs mérceként magáénak tudó vezető csakis határozott időre, határozott felelősségi keretek mellett vállal, és vállalhat állam- és nemzetvezetést háborús és veszélyhelyzeti időkben is. (A járvány vége jogi értelemben nem számít határozott időnek.)

KONZERVATÍV DEMOKRATA PEDIG HÁBORÚ ÉS VESZÉLYHELYZET ESETÉRE BEVEZETETT RENDKÍVÜLI FŐHATALMAT CSAKIS HATÁROZOTT IDŐRE TARTHAT ELFOGADHATÓNAK.

És ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy a képviseleti demokrácia megválasztott hatalomgyakorlói, vagy az aktuális kormányzatot képviselők látják-e a háború vagy a vész/veszélyhelyzet végét.”