A Délvidék nem bírja a nyomást

„Kétségbeesett üzenetet kaptam a minap. Keres a nagylányom. A délutáni tagozat gimnazistáit, középiskolásait szállító buszra az egyik falusi megállóban fölnyomakodott vagy két tucat illegális bevándorló. »Büdösek, hangosak, félünk« – írja a lányom. Zaklatott, rövid közlése érzékelteti, dermesztő lehet a riadalma. Sosem volt ijedős fajta, most mégis a segítségemet kéri. Tőle tudom, hogy a fiatal férfiakból álló kompánia jegyet sem hajlandó venni. A buszsofőr tehetetlen. A jövevények ellepik, uralják a buszt, miközben lapos tekintettel méregetik a gyereklányokat, és a saját nyelvükön megjegyzéseket tesznek, amelyeken a többi sötét bőrű férfi heherészik. Így megy ez hosszú kilométereken keresztül, mígnem végre letakarodnak a buszról. Célközelbe értek: alig órányi gyaloglásra már Magyarország kezdődik.

Aki netán azt gondolná, egyedi esetről van szó, azt ki kell ábrándítanom. A délvidéki Bácska és Bánát északi részén, az országhatár közelében élő magyarok naponta szembesülnek az élhetetlen valósággal. Amit korábban sosem kellett: most szülők várják az iskolák előtt a gyermekeiket. A délutáni szakkörök, edzések vagy a zeneiskola után felnőtt kísérővel mennek haza a tanulók. Az egyedül élők vagy az idős házastársak napszálltakor már bezárkóznak. Akinek eladó, üresen álló ingatlana van, bedeszkázza a nyílászárókat. Se vége, se hossza a rémtörténeteknek: hol fosztottak ki valamit, kitől tulajdonítottak el gépkocsit, kerékpárt, hol gyújtottak fel házat a magyarok lakta területeken átvonuló bevándorlók. Így kellett a tűzoltókat riasztani Magyarkanizsán, ahol az elhagyatott vasútállomás épületének emeletén, a parkettás teremben (!) raktak máglyát, és így égett le porig egy szegény oroszlámosi ember öröksége, szülői háza. Már a művelődési házakat is feltörik.

Nappal sincs nyugalom. A boltokba becsődülő illegális bevándorlók nyíltan lopnak, az elárusítónők tiltakozása dacára sokszor fizetés nélkül távoznak. Életvitel-szerűen táboroznak le a települések központjában. Szeméthegyek, elképzelhetetlen mocsok marad utánuk. Hemzsegnek a tereken, a parkok gyepén tábortüzeket gyújtanak, ott, ahol korábban a fűre is illetlenség volt rálépni. Mára a hajdan békés falvakban, kisvárosokban, ahol az utcai kaput sem zárták: immáron kallantyúk, lakatok kattannak. Éjszakára pedig még a lakóházak ajtajaiban is kettőt fordul a kulcs.

Nagyon nagy baj van az én szülőföldemen! A XX. század történelmi viharverése sehol sem okozott annyi gyászt, mint Bácskában és a Bánátban, ahol a trianoni impériumváltást, az anyagi ellehetetlenülést, a borzalmas retorziókat, majd az azokat követő még borzalmasabb 1944-es magyarirtást a kommunizmus diktatúrája váltotta fel, hogy mindezen tengernyi szenvedés hiperinflációba, gazdasági blokádba és véres háborúkba torkolljék.

Az én Délvidékem gondterhelt mindennapjait nem csak a kívülről jött hívatlanok tömegei nehezítik meg. Szerbiában tavasszal választásokat tartanak, s ahogy az már lenni szokott, mindig akad közöttünk, aki az összefogás helyett önző ambícióitól fűtve a délvidéki magyarság szétforgácsolásában vállal tevékeny politikai szerepet. Minek nekünk a szerb, a román, a szlovák vagy az ukrán sovinizmus, ha a saját véreink is szívesen gáncsolják az érdekeinket? Pár hete azok kezdték el leghangosabban félteni a délvidéki magyarságot, akik a közelmúltban még azt hangoztatták, hogy a migránskérdés nem is létezik. Azok sürgetik most a megoldást, akik mindeddig – egy tálból cseresznyézve a magyarországi ellenzék vezetőivel – Palicsfürdőn meg máshol tanácskozva szakmányban szidták Orbán Viktort, a magyar kormány szomszédságpolitikáját, és az országhatárra felhúzott kerítés miatt szörnyülködtek.”