Vízió egy élhetőbb városról

„Nemrégiben az egyik internetes médiafelületen a budapesti jegy- és bérletárakat hasonlították össze jó néhány európai országéval. Az elemzők a rangsor felállításakor a munkabérekhez is viszonyították az árakat. Az eredmény abból a szempontból is érdekes, hogy Budapesten 2011 óta nem drágultak a jegyek, bérletek. Ennek ellenére a magyar főváros a negyedik helyen végzett. Ez szép helyezés. Lenne. Ha a rangsort nem a jegyek és bérletek drágasága alapján állították volna fel. Valljuk be, így azért már nem olyan nagy büszkeség ez a negyedik hely. Sőt!

Nálunk hiába emelkedtek a bérek – az utóbbi években állítólag meredeken –, a nemzetközi összehasonlításokban így is még mindig a sor vége felé kullogunk. A 2012-es Munka törvénykönyve változásai számtalan anyagi veszteséget okoztak a dolgozóknak. A bérszínvonalban akkor keletkezett űrt az utóbbi években látszólag dinamikus minimálbér, valamint garantált bérminimum emeléssel sem lehetett már kitölteni. Az élet számtalan területén érezhető az állami támogatások megvonása, és a fix, normatív alapon működő pénzügyi források hiánya sem segíti a közösségi közlekedést. Így fordulhat elő, hogy nálunk a jegyek és bérletek ára a bérekhez viszonyítva Európai szinten aránytalanul magas.

Mi lehet ennek az oka? Az eltérő vállalatirányítás, netán a korrupció, vagy a szolgáltató – esetleg a tulajdonos – eladósodása? Szerintem máshol is kell kutakodni. Az utóbbi években volt szerencsém számos európai város közösségi közlekedését személyesen is tanulmányozni, s ráláttam a finanszírozásra. Ezekben a rendszerekben a politikai szándék megszületése után zömében szakmai és érdekvédelmi szempontok szerint osztják fel a finanszírozási tortát, s – láss csodát! – a közösségi közlekedés kiszámíthatóan, megbízhatóan működik. Ennek pedig egyértelműen az utasok a nyertesei. Hangsúlyozom: mindez az említett elv szerint működő városokban van így. Budapest nincs közöttük.

A példaként felhozott működőképes rendszerben a döntéshozók mérlegelik, hogy az adott bérszintekhez viszonyítva hol van az a költséghatár, amit még elviselnek az utasok. Az így kalkulált bevétel ismeretében a városok és a régiók a regnáló kormányokkal megállapodnak abban, hogy ki mennyivel járul hozzá a közlekedéshez. Igaz, ebben a felállásban – vagyis, Európa-szerte – szó sincs arról, hogy a városokat a kormányok teljesen kivéreztetik.”