„Társainktól, közösségeink tagjaitól tanuljuk meg mi az elfogadható és mi nem az. Ebben az iskolának óriási szerepe van. Az iskola ugyanis az elsődleges terep, ahol az otthonról hozott, vagy épp szociális helyzetünk miatt ránk rakódott hiányosságokat a közösség, a társadalom pótolhatja.
Nem mindenkinek adatik meg az »otthoni hét év« idillje, de ez még nem jelenti azt, hogy ezeknek a gyerekeknek örökre el kell veszniük a süllyesztőben.
Valójában tehát arra lenne szükség, hogy a társadalom egyik cselekvő keze, az állam, mindent megtegyen azért, hogy ezeket az egyenetlenségeket kisimítsa. A rossz infrastruktúra, az agyondolgoztatott pedagógusok, az iskolapszichológusi hálózat tátongó hiányosságai, a korszerűtlen oktatási módszerek és tantervek látványa azonban jelzi:
távol vagyunk még attól, hogy az állam minden más lehetséges eszközt kipróbált volna, mielőtt a büntetőpálcához nyúl.
Régiónk legsikeresebb oktatási rendszerei (finn, észt) mind a gyerekek társadalmi egyenlőtlenségekből fakadó hátrányainak leküzdésében, mind a faji-etnikai-gazdasági-társadalmi elkülönítés, szegregáció tevékeny elutasításában élen járnak.
Ha a kormány komolyan venné a probléma kezelését, és nem csak újabb rendpárti hangulatkeltésre használná a témát, akkor ezekről a rendszerekről venne példát.”