Meglehetősen szelíd költő-őrült vagyok

„A magyar nyelvet bírni, és olyan költői-nyelvi eszköztárra szert tenni, hogy verselj is, vagy nyelvzsenit feltételez, vagy a költői őrülettel állhat összefüggésben, esetleg ennek a kettőnek az ötvözete. Mikor kezdett érdekelni a magyar nyelv, mi motivált, hogy megtanulj magyarul?

A »költői őrület« című forgatókönyv nekem szimpatikus. Bár Ezra Poundhoz képest például szerintem meglehetősen szelíd költő-őrült vagyok. A magyar nyelv zeneiségével, pontosan emlékszem, hogy mikor »találkoztam« legelőször: 1993 tavaszán Madridban éltem, s az ottani filmmúzeum Tarr Béla-ciklust rendezett. Pedig nem mondhatni, hogy valami bőbeszédű filmek azok. De az a fajta arisztokratikus neuraszténia, ami árad belőlük (és persze a filmek alapjául szolgáló Krasznahorkai-féle regényekből és tulajdonképpen a magyar kultúrának egy jelentős részéből) nagyon megfogott. Megfelelt a saját lelki beállítottságomnak. Egy szellemi képességekkel rendelkező embernek elég a magyar kultúrába belekóstolnia, utána már nem fogja elereszteni. Nagyon érdekes, hogy miközben politikailag a magyarság csak az egyik »kelet-európai kisállam«-nak (Bibó) a kulturálisan meghatározó népe, és a magyar írásbeliség viszonylag friss hagyomány, a magyar nyelv viszont olyan kultúrának a vektora, amit Európában csak a franciával, a némettel, a spanyollal, az olasszal és az orosszal lehet összehasonlítani szerintem. Lengyel József Attila nincs. Szlovák Mikszáth sincs. És akármennyire szeretem a szerbeket, szerb Hamvas, ha jól tudom, sincs.

Milyen hatásnak, olvasmánynak, tanárodnak, szellemi mesterednek köszönhető az irodalom iránti vonzalmad?

Franciaországban az én nemzedékem számára az iskolai rendszer még tömegesen propagálta az irodalmi gyakorlatot (azóta sajnos tönkrement). Az irkafirkát zsenge kortól kezdtem tehát, de ez nem azt jelenti, hogy akkor már értettem volna, »miről szól a (z írott) szó«, illetve, hogy érdemes írni. Azt most sem tudom tökéletesen, de van néhány író, akitől sokat tanultam. Elsősorban Manuel Vázquez Montalbán, Brecht, Céline, Viszockij… De ezek persze csak könyvtári élmények voltak. Később jött, Erdéllyel együtt a nagy szerencse, hogy ott igazi mesterre leltem Bréda Ferenc személyében. Mivelhogy Bréda-tanítványok között folyik most a beszélgetés, neked biztosan nem kell magyarázni, hogy az igazi mester soha nem »szakmester«, hanem szükségszerűen egyetemes-mindenes: szellemi, irodalmi, erkölcsi… Brédától még inni és udvarolni is tanultam (tanultunk?). Csak politikai mesterem nem volt, mert Bréda túl bölcs volt ahhoz, hogy politizáljon. Bár követtem volna a példáját…

Publikáltál-e ifjúkorodban verseket Franciaországban, és ha igen, hol?

A magyar olvasó számára talán váratlan, de amúgy nagyon nem meglepő a válaszom erre, hogy egyáltalán nem. Eszembe sem jutott. De nemcsak nekem: a párizsi elit iskolákbeli padtársaimnak sem. Senkinek. Az emberek errefelé nem igazán mérik fel, hogy mennyire elsüllyedt Nyugaton a verskultúra. Franciaországban, mondjuk, az angolszász katasztrófához képest, van még minőségileg elfogadható regény-tömegfogyasztás. De  a vers már egzotikum. Ezért is érdemes Keleten élni. Bréda csak tudta…