Magyarnak lenni életre szóló élmény

„Nemzeti öntudatról beszélni egy olyan embernek, akinek nincs nemzeti öntudata, valljuk be, nem könnyű és nem hálás feladat. Keveseknek van rutinjuk ebben, kényelmetlen, meg valahogy nem is abban szocializálódtunk, hogy ilyen kérdéssel foglalkoznunk kellene. A nemzeti gondolat, a nemzeti érzés magánügy, nem fontos – szajkózták a magukat függetlennek hirdető balliberális véleményformálók. Így aztán úgy vagyunk vele, mint a vallással: senki sem akarja áttéríteni a másikat, hiszen az is magánügy.

Nemzeti öntudatot elvárni, ráerőltetni egy olyan emberre, akinek nincs nemzeti öntudata, a lehető legjobb módszer arra, hogy az illetőt örökre elriasszuk a magyar identitástól, és egy olyan ellenséget kreáljunk belőle, akit megbékíteni bonyolultabb, mint megnyugtatni a Haragos Pista csípős szószt. Azért neheztelni bárkire, mert nincs nemzeti öntudata és nem hazafias, a legjobb út ahhoz, hogy felszámoljuk magunkat örökre, megfosszuk magunkat a lehetőségétől, hogy egyszer a jövőben minimális esélye legyen annak, hogy fennmarad ez az ország, amiért őseink milliószámra ontották a vérüket.

Meghalni a hazáért? Áldozatot hozni az országért? Hazafiság? Hősiesség? Nép? Nemzet? Identitás? Eszik vagy isszák? A többségnek mennyi értelmetlen, érthetetlen felvetés.

Esterházy Péter azt írta: »Az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiá­ba mondja: csak cifrázza […]. A hazaszeretet minőség kérdése.«

Ezzel meg is adta az alaphangot az internacionalista létezés új formájának. Olyan ez a meghatározás, mint maga a balliberális oldal. Összességében értelmetlen, ráadásul lehet ezt így is érteni meg úgy is. Minden, csak nem egyenes. A posztmodern keveréknyelven létrehozott irodalom pedig hasonlít egy Viktor Pelevin által megálmodott számítógépes programhoz, mintha egy algoritmus írná a világ minden táján ugyanarra a sablonra. Ezek mind ugyanazok, ezek mind ugyanolyanok. Dögunalmas, poros, olvashatatlan, vegytiszta az egész. Mintha a mocsár közepén a fűrészport gittel rágná az ember a nagy ködben. Nem érez és nem lát semmit.

Van erre magyar válasz is Csurka Istvántól, aki a lényeget így határozta meg: »Egy egészséges nemzeti kultúrának sajátosnak és összetéveszthetetlennek kell lennie, saját kérdésekre saját válaszokat kell adnia.«”