Kőhatár

„Az ideális világban öt évvel ezelőtt milliós tömeg érkezett keletről és délről. Ismeretlen országok ismeretlen gyermekei, olyan helyekről, amelyekről az átlag európai még nem is hallott, egyetlen névvel, stabil, bemondott születési dátummal, virtuális élettörténettel. A bizalom kontinense parttalan politikai csatározásokkal foglalkozott, és a liberális oldal lelkes nácizásba fogott, amikor valaki felvetette, jobb azért ellenőrizni, kik ezek a vendégek. Az fel se merült, hogy esetleg egészségügyi kockázatot rejthet a milliós ázsiai népesség megérkezése, vagyis néha felmerült, amire újra csak az volt a válasz a baloldalról, hogy ez rasszizmus.

Ennek a vírusnak azonban neve van, Kínából származik, az ötévesek is erről beszélgetnek az óvodában, ezért már elillant a rasszizmus vádja, teljes joggal lehet megbélyegezni Kínát, hogy beteg – s most már Olaszországot is. A széplelkű, mindenkit befogadni akaró, politikailag őrületesen motivált emberjogi aktivisták és párttagok, az Európai Parlament nagyjából kétharmada ilyenkor gyanúsan méregeti az olasz tagokat, hátha Emilia-Romagnából érkeztek a sajtósok, valamint Matteo Salvini is megkaphatja újabb bélyegét, hiszen a Liga vezetője közismerten milánói. A tízmilliós Lombardia így lesz vírusfészek, de kap ebből az előítéletből Szicília vagy Basilicata is, bár viszonylag kevesen tudják megtalálni a vaktérképen Olaszország tartományait.

Ez pedig nem rasszizmus. Nem gyűlöletbeszéd. Ez kanonizált idegenkedés, a Covid–19 miatti rettegés zsigeri alapon egyesíti a világ népeit, zárja le szorosan a valóságban nagyon is létező határokat, azokat, amelyekről annyit mondták, hogy nem léteznek, a múlt csökevényei és ki fognak múlni az Európai Unió fejlődésével. Ez a mostani nem egy ideális világ, ahogy a tegnapi se volt az, és holnap se fog eljönni az áhított tökéletesség. Azokat a határokat pedig kőbe vésték dédapáink. Erről mi, magyarok mesélhetünk legtöbbet európai testvéreinknek, feltéve, hogy valaki meghallgat.”