Egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy a magas ingatlanárak mellett lakást vásároljanak, noha nulla körüli kamaton kapnának hitelt, vagy éppenséggel a növekvő (városi) bérleti díjakat megfizessék, kiszorulnak a városokból, életvitelük gyökeresen átalakul, romlik.
Berlinnek ebből jól láthatóan nem csak beruházásokra kellene a költségvetési rugalmasságát kihasználva költeni, hanem a megtakarítók kompenzálására, a fogyasztás növelésére, amit a német jövedelmek beruházások által érintett, illetve azok hatására bekövetkező növekedése részben fedezne. Úgy tűnik azonban, ahogy Európa más országaiban, úgy Németországban sem a gazdaság és társadalom fejlődését jobban szolgáló programokban, hanem a politikai jelszavakban van verseny. Meg is jelennek – egyre inkább majd, amikor még a jelenlegi gyengécske európai gazdasági fellendülés is véget ér – a politikai kalandorok. Egyelőre csak a lakások államosításával, finomabb formában, a bérleti díjak többéves befagyasztásával (sok sikert berliniek!), a migránsokkal (hajrá magyarok!), az EU-val történő szakítással (Thank you Boris!) próbálnak tüneti kezelést kínálni, vagy csak a politikai hatalom megszerzése, megtartása érdekében élnek vissza a választók butaságával. Az európai közhangulat egyre feszültebb… Pont mint egy évszázaddal korábban.”