„Nyilván évi néhány esemény közel sincs akkora hatással a környezetre, mint ami ezeknek a luxusmárkáknak az éves termelése miatt következik be – bár megjegyeznénk, erről sem készülnek átfogó felmérések –, de ahhoz képest, hogy már évekkel korábban el kellett volna kezdeni a termelés lassítását, és ehelyett még mindig csak üres ígéretek vannak, talán joggal lehet azt mondani, hogy mindent, ami nem létszükségletű, igenis el kellene törölni, köztük ezeket a grandiózus bemutatókat is. Mindezt egyébként nem is csak a divatiparral szélsőségesen kritikusok mondják, és nem is csak a klímavédelem miatt hangzik el egyre inkább ez az állítás.
A fogyasztási szokások ugyanis mára annyira átalakultak, hogy már senki sem tagadja, hogy a divatheteket jelenleg csupán hagyományőrzésből tartják. A digitális kapitalizmus jelenlegi fokán valójában nem okozna nagy problémát, ha az új kollekciók élőben való megszemlélése privátabb keretek között zajlana, a nagyközönségnek szóló részt pedig egy az egyben online zongoráznák le.
Ugyanis mostanra az is kérdés lett, kinek is szólnak egyáltalán a divathetek? Ezek az események máig nagyon exkluzívnak számítanak, így csak néhány száz embert, jellemzően szakmabelieket, sztárokat és újabban influencereket hívnak meg, így a látványos körítés nagy része a kamerának szól. Ahogy Rebecca Jennings a Vox cikkében remekül összefoglalta: a dizájnerek egyre szkeptikusabbak, a magazinoknak már nem hozzák a divathetek a kattintást, miközben az események leginkább az Instagramon pózolás gyakorlópályáinak érződnek a résztvevőknek.
Ismervén a jelenlegi helyzetet, egészen groteszk, hogy még mindig egy olyan eseménysorozat áll a divatipar középpontjában, amelynek megszervezése rengeteg erőforrást követel és grandiózus színpadi produkciókat (egyébként azt sem tudni, a díszletekkel mi lesz, ha vége a bemutatóknak), miközben a célközönség 99%-a ott sincs, hogy élőben lássa az egészet, így a közösségi média korában a mérvadó hatás online csapódik le.”