Mi a felelősségünk keresztényként?

„Ugyanakkor az örömhír is igaz, hogy ha egyetlen emberre olyan hatással vagyunk, hogy át tudunk adni neki valamit Krisztusból, akkor már valami hatalmasat tettünk őérte és Istenért, a kereszténységért és az emberiségért is. Nem a nagy tettek számítanak, hanem a legkisebbek. Egy-egy kedves szó, egy mosoly, egy ölelés is csodákra képes. Nem nekünk kell prédikálnunk az Isten országáról, viszont az már a mi dolgunk, hogy a körülöttünk élőknek adjunk egy szikrát Jézus fényéből, szeretetünkkel, jócselekedeinken keresztül, hiszen a jótetteinkkel tudjuk dicsőíteni az Istent, mint ahogy azt a fenti evangéliumi szakaszban is kimondja Jézus.

Nagy a felelősségük a szülőknek, hogy gyermekeikkel meg tudják ismertetni Istent, de ugyanakkor a hittanároknak is. Hiszen számos olyan gyermek van, akik nem kapnak vallásos neveltetést otthon a családjuktól, akik számára idegen a hit és a templomba járás, de valamilyen okból egyházi iskolába kerülnek, és egyedül a hittanár az, aki át tudja ezt a fényt adni nekik. Talán pont annak van a leginkább szüksége rá, akiről a legkevésbé sem gondolnánk. Ha nem is azonnal lobban fel a láng a szívében Isten iránt, lehet, hogy csak évek múlva érzi meg, hogy szüksége van Istenre, de ehhez az kell, hogy a szikra el legyen ültetve a lelkében. Talán az a valaki fogja később felnőttként a leghűségesebben szolgálni az egyházközséget, gyülekezetet, akivel a legtöbb gond volt korábban.

De a hittanárokon túl a papoknak is rendkívül nagy feladatuk van, hiszen elsősorban ők közvetítik számunkra Istent. Bár nem miattuk járunk templomba, de a személyük mégis elválaszthatatlan tőle. Minden egyes pap áldás számunkra, főleg mostanában, amikor oly kevés papi hivatás születik, de ha megismerhetünk egy olyan valakit, akinek különösen is megérintenek a prédikációi vagy meg tudunk előtte nyílni és a lelkivezetőnkké válik, akkor az a Jóisten egyik nagy ajándéka.”