„A romakérdés a rendszerváltozás óta rendre a közéleti viták fókuszába kerül, s »hála« az SZDSZ-nek, az első évtizedekben nagyjából a rasszizmus elleni küzdelemben merült ki. Illetve »köszönet« az MSZP-nek, hogy mindez kiegészült a nyakló nélküli segélyezéssel. Ennek a felfogásnak az iskolapéldája volt a liberális jogvédők doyenje, Horváth Aladár, aki faji alapon követelt ingyenrezsit. Vagyis csak pénzt, »életet« nem.
Csakhogy a helyzet úgy áll, hogy a statisztikák szerint a jobboldali eszközrendszer hatásosabb. Folyamatosan csökken a szegénység 2010 óta, szinte teljes a foglalkoztatottság, nem szabadulnak el a rezsiárak, a romák részvétele a felsőoktatásban pedig megduplázódott. Bőven van még hová fejlődni, elég csak az országon belüli regionális különbségekre gondolni, ám például a Magyar Falu Program keretében e tekintetben is elindult valami.
És ebbe a folyamatba rondít bele közfelháborodást kiváltva az érintett cigány családoknak százmilliós kártérítést megítélő bírósági ítélet Gyöngyöspatán, kvázi megkoronázásaként – Schiffer András szavait kölcsönözve – a szegregáció doktríner megközelítését alkalmazó Soros-szervezet, az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekekért Alapítvány több évtizedes aknamunkájának.
Kétségtelen, a szegregáció sajnálatos, létező jelenség, ám megítélése korántsem egyszerű. Az erkölcs és a jog persze nagy vonalakban meghatározza az irányt: senkit nem szabad származása miatt elkülöníteni. Tiszta sor. Csakhogy a beszámolók szerint például Gyöngyöspatán nem erről volt szó, a teljesítmény alapján osztották szét a gyermekeket, ami pedig tisztán nevelési kérdés. Így történt, vagy sem, a miniszterelnöknek mindenképp igaza van: csak feszültséget szül egy közösség életében, ha valakik úgy jutnak súlyos milliókhoz, hogy azért lényegében nem dolgoztak meg. Ez nem orvosság, hanem olaj a tűzre, ami így könnyen fellángolhat újra.”