Létrejött a tűz és a víz szövetsége

„A korrekció terén Orbán Viktor kétségtelenül jó példát mutatott azzal, ahogyan – ellenfelei máig nem szűnő döbbenetére és bosszúságára – az első pillanattól nagyvonalúan és konstruktívan fordult az új főpolgármester felé. Az ellenzéki propagandisták vélhetőleg maguk is szilárdan hittek az általuk gerjesztett előítéletekben az örökös harci lázban égő diktátorról, így képtelenek elhinni, hogy a demokratikusan választott kormányfő értelmes, az ország és a főváros számára is gyümölcsöző megegyezésre törekszik a demokratikusan választott főpolgármesterrel. Ilyen fesztelen természetességgel kellene felülvizsgálni rutin­jainkat, a mindeddig akár csalhatatlannak mutatkozó módszereinket is. E közösségi reflexió során meg kellene vizsgálni a kommunikáció tematikáját, meghatározni a vakfoltokat, ahol kellett volna érdemit mondani, ám ennek hiánya zavarokat okoz. A legsúlyosabb ilyen hiány talán a hazai nagyvállalkozói réteg megerősítése, amiről Lánczi András félmondatán kívül (»amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája«), amit aztán az ellenfeleknek ügyesen sikerült visszájára fordítani, szinte semmilyen értelmezés nem hangzott el, így mind a több forrásból tájékozódó támogatók, mind a bizonytalanok jobbára csak az ellenséges interpretációkkal találkozhatnak. Pedig nem volna bonyolult elmagyarázni, hogy eddig az ­uniós beruházásokat külföldi nagyvállalatok vitték el, a belőle származó profitot kiutalva az országból, most ezek egy részét – sajnos csak egy részét, mert még mindig nem elég erőteljes a gazdaság hazai tulajdonú szektora – magyar vállalkozók nyerik el, és a hasznot nagyobbrészt a hazai gazdasági építkezésben gyümölcsöztetik. Amúgy mutasson valaki akár egyetlen »MSZP-közeli vállalkozást«, amely képes volna ilyen nagyságrendű beruházások elvégzésére! Ilyenek nincsenek, mert az MSZP-nek megfeleltek a nyugati cégek, eszükbe sem jutott, hogy ezen változtatni kellene. (...)

Van azonban egy nagyon komoly, stratégiai jelentőségű probléma: a csoportkohézió létrehozásában előszeretettel alkalmazott ellenségképgyártás szétverte az Orbán Viktor által centrális erőtérnek nevezett politikai szerkezetet, amely pedig a nemzeti-polgári építkezés számára hosszú, akár évtizedes távon biztosíthatott volna kedvező politikai kereteket. A centrális erőtér nem csupán egy politikatechnikai állapot volt. Létrejöttét az tette lehetővé, hogy a Jobbiknak sikerült komoly szeletet lehasítania a baloldal hagyományos, főként vidéki támogatói bázisából, amely voltaképpen tévedésből rekedt az egyre inkább liberalizálódó MSZP-nél, hiszen nemzeti érzelmű, rend- és érdempárti attitűdje sokkal inkább a mai jobboldalinak nevezett táborhoz kötötte volna. E csoportok Jobbikhoz pártolása elérhető közelségbe hozta a valódi, számszerű kétharmados stratégiai nemzeti többség létrejöttét.

Köztudott, hogy a fő kérdésekben – népesedés, családvédelem, munkára ösztönzés, a hazai gazdaság védelme, a nemzet kulturális önazonosságának megőrzése, közbiztonság – a választópolgárok legalább hetven százaléka egyetértett, miközben ironikus, sőt inkább tragikus módon az egész rendszerváltás jellegét inkább a törpe kisebbség igényei és értékválasztása határozta meg. A centrális erőtér létrejöttével először vált lehetővé, hogy a pártpolitikai térkép nagyjából megfeleljen a választópolgárok értékpreferenciáinak. Az egyetlen akadály a Jobbik szélsőjobboldali jegyeket felmutató kommunikációja, amit a befolyását veszteni kezdő liberális kisebbség üvöltve poentírozott, utolsó esélyként, hogy megakadályozza egy nemzeti nagykoalíció létrejöttét. (...)

Az egyik legkézenfekvőbb politikatechnikai elv, az »Oszd meg és uralkodj!« érvényesülése érdekében a Fidesznek szinte semmit nem kellett (volna) tennie, csupán a pártokkal szembeni differenciált bánásmóddal ápolnia kellett volna az ellenfelei közötti, tálcán kapott, szinte áthidalhatatlan különbségeket. Éreztetni, hogy vannak alapkérdések, amiben a Jobbikkal és az LMP-vel, sőt az MSZP bizonyos antiliberális köreivel is egyetért, ezért azokat nem tekinti ellenségnek, csak politikai ellenfélnek, amelyekkel kényszerhelyzetben a tartalmi együttműködés is lehetséges. Ám rövid távú pártpolitikai előnyök elérése érdekében ennek lényegében az ellenkezőjét tette, nagyobb nyomás alá helyezte a taktikai szempontból riválisnak tekintett pártokat, mint stratégiai ellenfeleit. Az eredményt láthatjuk: sikerült létrehoznia a tűz és a víz szövetségét maga ellen.