»– Ezt én is szeretem – mondta Róbert Gida. – De hogy mit szeretek legjobban csinálni? Semmit. – Hogy csinálsz Semmit? – kérdezte Micimackó, egy darabig elgondolkodva. – Úgy, hogy mikor rád kiáltanak, éppen, amikor indulsz, hogy csináld: Mit csinálsz most Róbert Gida – és azt feleled – Ó, semmit – és mész, és csakugyan nem csinálsz semmit. – Ahá! – mondta Micimackó. – Most majd ilyenféle dolgokat csinálunk, ami semmi. – Ahá! – mondta újra Micimackó. – Az ember csak megy, odahallgat olyasmire, amit úgysem hall, és nem izél semmivel.«
Róbert Gida és Micimackó ikonikus párbeszédét ezúttal dermedve hallgattam: a fenébe is, hát ez tisztára igaz – gondoltam.
De most komolyan, hová tűnt a csönd az életünkből? Amikor az ember egész egyszerűen csak hallgat. Befele és kifele. Önmagába és önmagán kívül. Egyáltalán hol lelhetnénk rá ebben az idő- és energiaigényes bolondokházában (életben)? Miért nem állunk meg a nagy rohanásban, miért olyan nehéz magunkban hallgatni, figyelni? Miért nem tudunk csöndet tenni a fejünkben?”