„Az nem vitatható, hogy a nácizmus utóélete másképp alakult. Minthogy a bolsevizmus, amely először paktumot kötött vele, utóbb a liberális demokráciákkal szövetségben győzte le, aminek következtében az utóbb antifasizmusnak nevezett antinácizmus baloldali értékké lett, a liberálisok pedig magától értetődően utasították el, immár a baloldallal szövetségben. A hatvanas évektől egy sajátos európai radikalizmus pedig, amelyet utóbb a baloldallal szövetséges liberális értelmiség, annak nemzeti jellegét felhasználva áttolt a jobboldalra, a nácizmus örökösének minősítette magát, megerősítve azt a képzetet, hogy a nácizmus jobboldali jelenség. A nácizmus szellemi eredetvidéke ettől még továbbra is a baloldalon keresendő.
A lényeg tehát: a történelem tanúsága szerint nem a jobboldal, hanem a baloldal torzulásai lehetnek azok, amelyek az 1920-as, 30-as évek hibáinak megismétléséhez vezethetnek. Ha a jobboldal a szociális érzékenysége mellett megőrzi a meritokrácia (az érdem/érdemesek uralma) iránti érzékenységét is, továbbá ha továbbra is tiszteli mindazt a gyakorlatot, amelyet az idő igazolt, magyarán a tradíciót, végül pedig ha megfontolásai között tartja a szakralitást, akkor a társadalmat ebből az irányból biztosan nem fenyegeti a diktatúrába torzulás veszélye.”