„A háborúban nők kárára elkövetett erőszakról sem feledkezzünk meg, amely nem más, mint a női mivolt fegyveres eszközként való felhasználása, az ellenség mély megalázása és az ellenséges félhez tartozó családok olyan mértékű szétzilálása, amely hosszú évekre szólóan gátolja a felemelkedést. A nő ugyanis az élet továbbadásának a szimbóluma is, akit ha erkölcsileg megsemmisítenek, a közösségét is megfosztják a rendezett családi élet lehetőségeitől. Az ENSZ még 1948-ban kihirdette az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amelyben a szabadságra és biztonságos életre való jogról beszél, ám például még 1993-ban is (sajnos igen!) szükség volt arra, hogy a bécsi világkonferencián a nők fegyveres konfliktusok során történő megerőszakolásáról és a kárukra történő szexuális visszaélésekről is nyilatkozatot fogadjon el.
Mert hiába, a rossz újra megtörténik. Az orvosság, azt mondják, elsősorban az lehet, ha a rosszat kibeszélve közösségeket szembesítünk az emberi lét árnyoldalaival. A transzgenerációs traumák orvoslásának is ez az útja: a kibeszélés. Ezért ne legyen terhelő, ha ilyen-olyan emléknapok alkalmával az átlagosnál többet foglalkozunk gyarló dolgokkal. Mindennek az emlékezésen túl a lelkileg egészségesebb jövőt is szolgálnia kell.”