Mennyire gáz, ha kedveljük a miniszterelnököt?

„Gyerekkoromban a Füles magazin címlapjáról kivágott gyönyörű színésznő portréját, valamint Várady Béláról, a Vasas európai ezüstcipős futballistájáról készült fotót celluxoztam fel a szobámban a falra. Édesapám Széchenyi idézeteket írt fel hosszú kartonlapokra, és azokat szögezte ki a könyvespolc fölé. Régen a magyar otthonokban – természetesen a feszületet és a különböző szentképeket nem számítva – Rákóczi vagy Kossuth képe függött.

A társadalmi konszenzus szerint halott politikusok és élő celebek iránti rajongásunk kifejezése elfogadott. Élő politikusok esetében ez kétségkívül furcsa; én még emlékszem a május elsejékre kivezényelt dolgozók kezében előre elkészített kis táblácskákon megörökített és felvonultatott Kádár- és Marx-ábrázolásokra. Láttam Erdélyben Ceausescut Nagy Testvérként letekinteni házak faláról, vasútállomás épületéről, könyvesboltok kirakatából. Mindenki tudta, hogy ezek az istenítések nem őszinték, hanem felülről kierőszakolt, megfélemlítéssel fenntartott gesztusok.

Ma Magyarországon demokrácia, és alapvetően szólásszabadság van. (Az »alapvetően« megkötés egyáltalán nem arra utal, hogy a kormány korlátozná ezt, sőt!) Mindenkit lehet plakátokon reklámozni, pólókon viselni, bögrére nyomtatni, járdára festeni. Jelentéktelen, olykor kifejezetten tehetségtelen énekesek, eldönthetetlen nemű celebritások, kétballábas focisták, öncélú művészieskedésükbe belecsavarodó nárcisztikus rendezők, sőt önkényuralmi jelképek (vörös csillagtól a CCCP feliratokig) uralják világunkat. Mindenkit lehet dicsőíteni, kivéve a miniszterelnököt. Mert az gáz, személyi kultusz, elvtelen hajbókolás.

A kortárs államférfi tiszteletét tiltja a korszellem. Különösen, ha jobboldali; igaz, baloldali államférfink az elmúlt ezer évben nem termett.”