Lezsák Sándor és Szájer József méltatása a Petőfi-díj átadása alkalmából

„Tisztelt Kormánybiztos Asszony! Elnök Asszony! Tisztelt Elnök-Vezérigazgató Úr! Tisztelt Államtitkár Hölgyek és Urak! Tisztelt Képviselőtársaim!

Mindenekelőtt Lezsák Alelnök Úr és Szájer Képviselő Úr! Kedves Sándor Bátyám! Kedves Józsi!

A feladatom többszörösen is nehéz. Részben azért, mert a Petőfi-díjat odaítélő kuratórium idei döntése, mely Lezsák Sándor és Szájer József kitüntetéséről határozott, a rendszerváltoztatás 30. esztendejében nem szorul igazolásra, magáért beszél, és mivel a díjazottak személyiségének kiválóságához csak nehezen érhet fel méltatás, elvenni semmiféleképpen nem szeretnék az ünnepből.
Másrészt – hosszú egyeztetéseket követően – éppen most teremtjük meg az »előlaudáció« műfaját, így vagy hagyományteremtő jellege van a mostani megszólalásnak, vagy arra a megállapításra jutunk, hogy ilyen műfaj nem csupán nincs, de nem is lesz.

Amikor 32 esztendővel ezelőtt Lezsák Sándor hozzáfogott a lakitelki találkozó megszervezéséhez, világossá váltak a kor legfontosabb kihívásai. Megnyitójában, akkor ott Lakitelken úgy fogalmazott: »… ki kell szakadnunk a nomád értelmiségi léthelyzetből! Választ kell adnunk arra a sorsunkat eldöntő kihívásra, amelybe a magyarság története során immár sokadszor kényszerült!« »… a tárgyilagos elemzés, a közösség igazának felismerése kevés. A magunk együttes cselekvésének a lehetőségeit is számba kell vennünk, meg kell teremtenünk!«

Lezsák Sándornak személyes érdeme van abban, hogy a 20. század második felének szárszói összejövetelét, a lakitelki találkozót olyan két és fél év követte, amely a magyar jövőért felelősséget érző értelmiséget képessé tette arra a párbeszédre, együttműködésre és alkalmi összefogásra, amelyre a kommunista diktatúra leváltásához elengedhetetlen szükség volt. Lezsák Sándor volt az, aki ennek érdekében egyszerre tudta ott, akkor Lakitelken közös véleményalkotásra késztetni Csurka Istvánt és Konrád Györgyöt, Für Lajost és Pozsgay Imrét, Püski Sándort és Závada Pált, Szabad Györgyöt és Áder Jánost, Balczó Andrást és Cseh Tamást. Bárhogyan is alakult másfél évtizeddel később a Magyar Demokrata Fórum sorsa, senki nem vonhatja kétségbe azt a rendkívüli történelmi szerepet, amelyet ez a mozgalom, majd párt Magyarország szabadságának és függetlenségének kivívása érdekében elért.

A modern világ ma azokat részesíti előnyben, akik együtt változtak az időkkel. Lezsák Sándortól mindez teljesen idegen. Az elmúlt 30 évben, diktatúrában és demokráciában, kisebbségben és többségben egyaránt ugyanazt képviselte: megőrizni egy évezredes állam és ennél is idősebb nemzet értékét és hagyományait. Mindezt a lehető legszélesebb kör számára elérhetővé tenni, a lehető legtöbbekkel megismertetni. Lezsák Sándor a vele készített interjúkötetben egy tanulságos történetet mesél el, amely az ő életútját is kiválóan jellemzi. A tanító kérdezi a kisdiákot, hogy »tudod-e a Himnuszt? Mire a kisdiák büszkén felel: tudom kívülről«. A tanító azt mondja: Ez nagyon szép, de tudod-e belülről? Lezsák Sándor nagyon sokat tett azért, hogy a Himnuszt legfeljebb kívülről ismerők generációi ismerhessék meg nemzeti imádságunkat belülről. Köszönet érte!

Szájer Józseffel szembeni elfogultságom nyilvánvaló. Balog Zoltán mellett az ő bűne vagy érdeme, vagy hogy a polgári jog vegytiszta kategóriáinál maradjunk; felelőssége, hogy – legalábbis átmeneti időre – közéleti pályára léptem. Amikor majdnem 13 évvel ezelőtt Szájer József a Szabadság Kört életre hívta, akkor aligha gondolhatta bárki, talán még ő sem, hogy négy év elmúltával alkotmányozó többségünk lesz, melyet az ő vezetésével egy új, időtálló, a hatalommegosztás elvét és a nemzeti önazonosságtudatot egyaránt megjelenítő Alaptörvény elfogadásához tudunk az Országgyűlésben használni. Ha valaki mégis gondolhatott erre, akkor az kizárólag Szájer József lehetett, hiszen ne felejtsük el, hogy ő volt az egyetlen fideszes képviselő, aki kizárólag Fidesz támogatással már az 1990-es országgyűlési választáson is egyéni választókerületben nyerni tudott, mások mellett Pozsgay Imre ellen, bár a második fordulóban MDF-es ellenfele volt, és emlékszem, hogy alig több mint 200 szavazattal, 50,4 százalékkal sikerült győzelmet aratnia.

Ma, amikor Európa nyugati felén a Magyarországgal szemben elvesztett politikai vitákért való elégtétel szándékával minden alap nélkül a jogállamiság köntösében bújtatott ideológiai vitákban kíséreltek meg bosszút állni, akkor különösen indokolt felidéznünk, hogy Szájer József volt az, aki már a kommunista diktatúra időszakában is a jog eszközével és a jogállam fikciójával harcolt az önkényuralom ellen, így kényszerítve ki a Fidesz jogi személyiségének elismerését. Szájer József érvelése mindig a valódi érveken és soha nem a hatalmon vagy önmagában a többségen alapul.

Egy, az értelmes vitákat egyre inkább kizárni akaró európai és magyar politikai közegben megmaradt olyan intellektuális autoritásnak, aki nem hajlandó feladni azt a reményt, hogy a viták megnyeréséhez a morális alapokon nyugvó igazság és a nemzeti érdekérvényesítés útján kell és lehet demokratikus többséget szerezni a XXI. század közéleti viszonyai közepette is. Szájer József számára mindig is a magyarok voltak a fontosak, a magyar nemzet volt a fontos és nem a politikai hatalom. Ezért képes az európai politika egyik legnehezebb közegében a jogállami alapelveket a nyers politikai érdekek mentén egyre többször átlépő Európai Parlamentben kitartani - még a miniszterelnök kormánytagságra vonatkozó szinte állandó invitálásra ellenére is. 30 éve élünk szabadságban. Az, hogy a szabadságot mikor tudtuk ebben a három évtizedben jóra fordítani, mikor mekkorát léptünk előre, vagy éppen hátra, a magyar közéletnek és a társadalom egészének közös felelőssége volt.

Lezsák Sándor és Szájer József nem csupán azért tett nagyon sokat, hogy Magyarország legyőzze a kommunista diktatúrát és a nemzeti függetlenség szabadság és felelősség egyensúlyával jellemezhető útjára lépjen, hanem azért is, hogy felelősségünk ismeretében szabadságunkat a magyar nemzet javára kamatoztassuk. Helyes, hogy három évtizeddel a rendszerváltoztatás után az Alapítvány Petőfi-díjjal tüntet ki két nagy rendszerváltót, akik közös hazánkért érdemeket szereztek.”