Felszáradó közérzet

„Egykor sokat vártunk az Európai Uniótól. Inkább csalódás lett annak is a vége. Európában lényegé­ben megszűnt a természetes szolidaritás. A szolidaritás önvédelmet is jelent, az értékek védelmét, s mi lehet nagyobb érték, mint az élet? Bizonyos, hogy a nemzeti-szellemi elkötelezettség fogja eldönteni a pusztulás vagy megmaradás grandiózus kérdését, mégpedig a megmaradás irányába. Az erőszakkal összetákolt építmények sorsa, hogy széthullanak darabokra az első nagyobb viharban. Ideje lenne már megijedni, s tán az Isten haragja is felharsanhatna – csak figyelmeztetésül –, hogy végre felfogja Európa, mi az érték, s hogyan lehet megóvni.

A közérzetet ma alapvetően a szellemi élet bántóan alacsony nívója és a gondolkodást béklyókba záró jellege alakítja. Kulcskérdés tehát, hogy fenn tudjuk-e tartani a gondolkodás valódi szabadságát. Ez ma nehezebbnek látszik, mint valaha. Az elmúlt másfél hónap sokakban felidézte az 1918–19-es rémületet, mások az 1948–49-es végzetes fordulat előszelét érzik. Megint mások a társadalom közállapotáról, az állam intézményeinek működéséről fogalmaznak meg lesújtó véleményt. A csoportok egymásra mutogatnak, a csalók, tolvajok elsőként kiáltanak tolvajt és csalót, de már nem azért, hogy a zűrzavar közben eloldalogjanak. Nem, már hiszik, hogy megtéveszthetik az embereket. Hiszen sikerült! S a nemzet áll tétován, s olyan, mintha elhagyta volna a közérzete. Nem maradhat ez sokáig így, mert elpárolgunk, mint egy tó az afrikai hőségben, s csak látszatnak maradunk itt, vagy még annak sem.”