Vértanúk és fellélegzés

„Kun Béla repülőgépen menekült az országból. Délután - úgy öt óra felé - a Hungária-szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjairól vastag aranyláncok lógtak.” (Kosztolányi Dezső: Édes Anna, részlet)

A nyolcvanas évek utolsó harmadában (!) nagybátyámra várva ténferegtem a kelenföldi irodaépületben, ahol az egyik állami informatikai cég állt. Két papír volt egy asztalon. Az egyikben a helyi pártelvtárs nehézményezte, hogy a kollégáik leveleit kinyitja a posta, több bizalmat kért felsőelvtárstól. A másik levélben belkereskedelmi miniszterhelyetteshez fordult az elvtárs, kérve, hadd vegye át felesége soron kívül a Dacia gépkocsit, amire várnak a Merkúrnál, lévén ő külszolgálatban dolgozik, felesége, két gyermekkel itthon, életüket nagyban könnyítené a román gépjárműipar új csodája.

Semmiségek ezek, de mégis egy torz, nyomorított, totálisan abszurd és szabadsághiányos (bár addigra végtelenül felhígult) rendszer mindennapjai is egyúttal.

'86-ban remegve figyeltem egy házkutatáson, hogy  azzal fenyegették a papámat, megütik, ugyanabban az évben (majd két évvel később is), amikor belegázsprayzek a tüntetőkbe, mindez szintén a torz, nyomorított (bár addigra végtelenül felhígult) rendszer – megszámlált – mindennapjainak része volt. 

Mi ez persze az ugyanakkoriban meghurcolt idős, ózdi emberhez, Kristály Gyulához képest, akit izgatási per alá vontak, fegyházzal fenyegetett meg a vádhatóság, mert röpcédulákat írt. „A röpcédulák tartalmára általában a szocialista- és a szovjetellenesség, a párt és a kormány politikájának lejáratása, esetleg valamilyen fenyegetés a jellemző. Esetenként a röpcédulák egy-egy konkrét eseményhez kapcsolódnak (1956-os évforduló, áremelések bejelentése stb.), előfordul a nemzetközi kérdésekre, kapcsolatokra való utalás (a fegyverkezés és a béke, a lengyel események, az erdélyi magyarság helyzete stb.), és nem egy esetben a párttal és a kormánnyal szembeni nyílt fellépésre uszítás” – így írt 1987-ben a Belügyi Szemle.

Ha az akkor Demokratikus Ellenzék nem áll ki mellé, nem biztosít számára nemzetközi ismertséget, könnyen valóban börtönben végezhette volna a rendszertől való undorát kifejező munkásember.

És mi Kristály Gyula ügye a pár évtizeddel korábban tönkrevert életekhez képest?

A hatvanas-hetvenes években megnyomorított sorsokhoz képest?

Az 56 után börtönbe vetettekhez, akasztottakhoz képest?

A Rákosi korszak alatt börtönbe vettekhez, akasztottakhoz képest?

A téeszekbe kényszerített falu népéhez képest?

A szétvert egyházi közösségekhez képest?

A szovjetek által – nem egyszer a náci haláltáborból vagy munkaszolgálatból hazatért – munkatáborba elhurcoltakhoz képest?

A továbbtanulásukban akadályozottakhoz képest, az elüldözöttekhez képest?

Az egész, bezárt, megnyomorított, lehetőségeitől megfosztott országhoz képest. A millió szem a láncban és a munkásőrök iszonyatához képest.

Ebből az iszonyatból, a vörös terrorcsapatokból ’19-ben már kapott egy rövid ízelítőt az ország. A vértanúk közé pedig odasorolható  a forradalomért mártír halált halt Nagy Imre is, akinek néhány sarokkal odébb méltó helyen áll a szobra.

Akkor tehát mi is a baj a Nemzeti Vértanúk emlékművével? A krokodil-szerű  szovjet-típusú szörnyet legyőző alak alatt ez olvasható: „A szovjet fegyverek árnyékában hatalomra került kommunisták által meggyilkolt, megnyomorított tönkretett áldozatokra is emlékezve újraállította az Országgyűlés 2019-ben”.

Ez az emlékmű tehát ma, majd harminc évvel a visszanyert szabadság után a mártírokra és szinte az egész ország akkor élt polgáraira emlékezik, hiszen így vagy úgy de milliók voltak „tönkretett áldozatok”.

A kommunista diktatúra több generáció számára volt permanens traumaesemény. Poszttraumás stressz szindrómában is szenvednek miatta éppen elegen ma is, így vagy úgy. 

Feldolgozásában és a trauma reprezentációjában sok mindent történt, de összességében mégis nagyon kevés.

Nem egy-egy reprezentációs megközelítés az érdekes önmagában, hanem az, hogy legyen belőlük minél több, az emlékezés főhajtás szerű műalkotásai éppúgy, mint a gyerekek számára értelmezhető és élvezhető platformokon sokrétű dialógus ezekről a gyilkos évekről.

Nagyon helyes, hogy áll az emlékmű, s remélem minél több módon és eszközzel fogunk a (sokféleképp a kompromisszumokba vertségtől az akasztófáig) tönkretett áldozatokról beszélni, annál nyilvánvalóbb lesz, hogy az ő emléküket sérti meg, aki a kommunista retorika alapján beszél, akár a hajdani vörösterrorról, akár a ’45 utániról.

Aminek ez a szobor emléket állít, az ott van a Magyarországon a 20. században élt minden család életében valahogy.

Ettől még, aki akar – másutt –, emlékezzen meg természetesen a meggyilkolt baloldali újságírókról vagy más áldozatokról a vörösterrort követő megtorlás idejéből.

A Vértanúk Terére visszahelyezett  emlékmű azonban nem nekik szól, hanem sok generációnyi áldozat szenvedésének állít emléket.