Szociális gondoskodás – a közösségépítés első téglája

Fülöp Attila, a szociális ügyekért felelős államtitkár írása

A szociális gondoskodás ott kezdődik, ahol az ember a saját világából képes kilépni és ráébred: a közösség, amelyben ő él, nem létezhet tőle függetlenül. A közösség ad neki jogokat, de elvár kötelességeket is. Ennek a gondoskodásnak korábban az élet adta természetes, mindenki számára érzékelt formái voltak. Beszélhetünk itt akár a többgenerációs együttélés szociális értékeiről, a „falu bolondjáról”, akit tisztességgel eltartott egy közösség. 

A 20-21. század viharos tempója viszont maga mögött hagyta ezeket a formákat, és az egyéni érdekek előtérbe helyezése, valamint a tárgyi dolgok hajszolása mellett egyre kevesebb értéket tulajdonított ez a kor az egyik legfontosabb hivatásnak: az életek megmentését, jobbra fordítását szolgáló és szem előtt tartó segítő – de nem túlterjeszkedő, és ezzel a természetes életösztönt elhalványító – gondoskodásnak.

A szociális gondoskodás megvalósításához minden kétséget kizáróan legalább két dologra szükség van: bátorságra és nagylelkűségre. Mert gyáva, hezitáló és szűkkeblű világlátás soha nem képes közösségben gondolkodni.

A szociális felelősség ezért nem más, mint a közösségért vállalt bátor, aktív segítségnyújtás, így a közösségépítés legalapvetőbb, legelemibb szintje.

A kommunizmus, majd a szociálpolitikát uraló liberális nézetek két súlyos hazugságot ragasztottak erre a területre, amelyektől való megszabadulás a mai napig is csak részleteiben – ha egyáltalán sikerült.

A területet érintő társadalmi, szakmai és politikai vitát a rendszerváltó Magyarországon a korszakot nyomasztó terhek között nem volt lehetőség lefolytatni. A területhez való sokszor „tudathasadásos” társadalmi hozzáállás – egyrészt a túlságosan óvatoskodó és távolságtartó megfogalmazások, másrészt pedig a minden körültekintést nélkülöző, szenzációt és botrányt óhajtó kinyilatkozások – a mai napig gátja az értelmes és értékes párbeszédnek.

Meddig tart az egyének, családok gondoskodási felelőssége? Hol kell belépnie más szereplőnek? Melyik szereplő az első? Mi az állam valódi felelőssége?

A balliberális eszmeiség torzításai röviden a következőek:

1. a szociális biztonság az anyagi biztonság egyenes következménye;

2. ennek megvalósításáért az állam tehet a legtöbbet és ezt rajta kell számon kérni.

Nézzük az első állítást: a szociális biztonság kérdését hazug egyszerűsítéssel anyagi biztonság kérdéseként kezelni téves útra visz. A szociális biztonság nem létezhet közösségi, kapcsolati biztonság, egy közösséghez (családhoz, településhez, munkahelyhez) való tartozás nélkül. A fedél nélkül élő honfitársainknak hiába adnánk pénzt, a közösség megtartó ereje nélkül tartósan nem oldanánk meg az élethelyzetüket. A családjától elszakított, gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyermekeknek nem pénzre, hanem a másban való bizalomra, a „látom, hogy valaki hisz bennem” életérzés megtapasztalására van szükségük.

Ez kétségkívül nehezebb és sokkal több erőfeszítést kívánó munka a puszta pénzosztásnál.

Mert közösséget építeni az egyik legnehezebb kihívás – és ezért az egyik legszebb feladat.

Ami a másik tézist illeti, a szociális terület – egyszerűen fogalmazva – nem lehet csupán állami monopólium. Ami a nagypolitikában igaz a migráció kapcsán – helyi problémát helyben kell megoldani –, az igaz a szociális területen is. Helyi segítséget helyben kell nyújtani, helyben feltett kérdésekre kell tudni választ adni, ott élő, közösségi hálóval rendelkező szereplőkkel.

A szociális gondoskodás történelmileg a családok, majd az egyházak, később a civil szervezetek felségterülete volt. Az állami, önkormányzati szerepvállalás kialakítása a 20. század második felének szüleménye. Ma Magyarországon a szociális és gyermekvédelmi szolgáltatások ellátásért közösen felelnek önkormányzati, egyházi és civil szolgáltatók (2/3 részben), valamint az állam (1/3 részben). 

Fontos belátni: a szociális gondoskodás munkájának eredménye nem csak egy ember élethelyzetének változásán keresztül mérhető. Az élethelyzetek sokasága megváltoztatja egy utcarész, egy falu, egy település, egy nagyváros, egy ország lelki tartását is. Ezért a közösségépítés első téglája a szociális gondoskodás társadalmi kialakítása.

Tisza István miniszterelnök ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Olyan állapot elérése a szociálpolitika célja, amelyben mindenki érzi, hogy a nemzeti közösség tagja, és hogy nemcsak ő van a közösségért, hanem a közösség az ő támasza is”. 

Mi ezért dolgozunk a továbbiakban is.