„Új idők új varázstáncot kívánnak, új csontcsörtetést, új igéket. Ilyeneket például: »Cook egy barbár volt. A gyarmatosító terjeszkedés időszakának legtöbb emberéhez hasonlóan bárhová is ment, gyilkosság, emberrablás, erőszak kísérte útját.« Ha ezt elzörgi a delfincsontokkal, krokodilhörgésekkel tarkítva a törzs varázslója vagy éppen a törzsfőnök, garantált a siker, mennyei áldásként ömlik a morális és anyagi elismerés a törzsbeliek ölébe. Az új elátkozandó ellenség James Cook, akinek mindenféle olyan dolog »kísérte útját«, amely a 18. század emberének mindennapi tapasztalata volt a világ bármely pontján. Az idézett szöveget Anahera Herbert-Graves, a helyi ngati kahu maori törzs vezetője mondta el az új-zélandi rádiónak a szigeten kikötni kívánó James Cook-emlékhajó kapcsán, egyszersmind szólva minden elnyomott őslakos nevében, összességében pedig az egyetemes emberi értékek védelmében, természetesen.
Bon sauvage. Nemes vadember. A 19. század eszménye, a hős indián, a hajlíthatatlan gerincű rézbőrű, a fekete herceg, az idegen az ősi tudással. Mi itt, nyugaton a romlottak vagyunk, ők pedig a tiszták, a nemesek, akik őrzik magukban az emberiség egykori erényeit – ez még az európai elvágyódó, romantikus irodalom terméke. Herbert-Graves (maga is kapott név tulajdonosa) népe ugyancsak érdekes eredettörténetet tudhat magáénak.
Az európai fejjel elképzelt bon sauvage-ok akkor már inkább a moriori törzs tagjai voltak. A moriorik békésen éldegéltek afféle őslakosokként Új-Zélandon, az arra utazó európaiakkal sem volt különösebb bajuk, és vallásuk alapján elutasították az erőszakot. Mígnem megjöttek rokonaik, a harcos maorik. A katamaránjaikon érkező maorik nem osztották a moriorik pacifista elveit, ellenben lándzsáikkal hamar elkezdték megtizedelni a törzset. A moriorik fiataljai ellenálltak volna, de az öregek lefogták a kezüket. Így a maorik akadálytalanul öldöshették le a moriori férfiakat és kényszeríthették házasságra asszonyaikat. Két nemzedék múlva a morioriknak nyomuk sem maradt.