Ok, boomer

„»És már kapható a kis interaktív Biblia, ahol a szereplőket mesefigurák alakítják. Az Isten például egy aranyos kis maci, a sátán pedig egy naaagy, gonosz medve!«

Kellett annak idején egy fél pillanat, amíg leesett, de utána igen jót nevettem az [email protected] című magyar kisjátékfilm poénján. Az ezredfordulón forgatták, a millennium idején, kiskamaszként néztem meg – millennial vagyok, y generációs, akinek már kettőt kell tekernie a legördülő menüsorban, hogy kiválassza az életkorát, olykor kissé fáj a háta az ülőmunkától, és akit már egyértelműen magáz a szomszéd tinédzser a lépcsőházban.

Ami a hátamat illeti: ma már akár elégedetten hátra is dőlhetnék a székemben, elvégre pár éve még magam voltam az a bizonyos »mai fiatal«, a lehangoló ifjúságkutatások utolsó klasztere, mamahotel–papabank örök gyanújával a kollektív vádlottak padján, aki fogja be a száját, mert bezzeg a vádlók idejében. Az y-ok, akik nem dolgoznak, nem tanulnak, csak utaznak meg fogyasztanak, de nem termelnek, sőt élősködnek, nem házasodnak, és nem alapítanak családot, csak dugnak, mint a nyulak, és a többi, és a többi. Értelmetlen összehasonlítások, bezzeg valaha, bezzeg ők.

Minden változásra vak és süket generációs egoizmus sütött ezekből a megjegyzésekből, megvetés és irigykedés folyton változó arányú elegye. A »bezzeg« keserédes volt, az egészet áthatotta valami feloldhatatlan ambivalencia, nosztalgia a sosem volt múlt iránt, ahol az első csók, első berúgás óhatatlanul kellemes emlékezete terítette közhelypalástját a háromhatvanas kenyér és a közös disznóól nyomorára, ahol az örök »Kussolj!« parancsba belegörbült hátak irigysége vetett sárga árnyékot a biztos munkahely és a kiszámítható, kispolgári jólét akolmelegére, és átkozta a mát, amely fiainak több szabadságot ad. A hamis aggódás zsírpapírjába – mi lesz ezekből a fiatalokból? – burkolt avas szalonna, a sopánkodó erkölcscsőszködés attól a generációtól, amely hatmillió abortusszal és egymillió alkoholistával ajándékozta meg az országot, végtelenül hamisan csengett. Csakúgy, mint a munkába állással és családalapítással kapcsolatos követelőzések a tíz évvel ezelőtti világválság-periódus közepén, ráadásul azoktól, akik a fentebb taglalt bezzegbiztonságban fordították sikerrel negatívba a magyar termékenységi rátát a maguk akkori hozzáállásával, amiről olyan szívesen feledkeznek el azóta.

Persze a mindenkori »mai fiatalokat« se kell félteni: az ilyen típusú inzultálásokra hasonlóan igazságtalan szemétségek repkedtek válaszul (sőt, sokszor meg is előzték azt). Mintha a szüleink generációja – a babyboomerek, Nyugaton az 1946–1964 között születettek, itthon a »Ratkó-gyerekek« – éppenséggel maga választotta volna a rendszert, imádott volna öt évet várni egy autóra, és örömmel költözött volna panelbe családi ház helyett. Mintha személyesen marasztalták volna a diktatúrát, mintha örömmel zárkóztak volna el a kék útleveles világtól, és direkt a velünk való kitolásból írattak volna minket németre angol helyett, és a mi bosszantásunkra nem tanulnának meg elküldeni egy rohadt SMS-t, pedig már hússzor megmutattuk, hogy kell.

No de most éppen a z meg az alfa generáció került célkeresztbe, a domesztikált y-okat már nem intik le minden munkahelyen az ötleteikkel, vannak új »mai fiatalok«, új konfliktusok, új sopánkodások és új válaszok. Amelyek tartalmukban és formáikban is pontosan ugyanolyanok, mint a korábbiak. Cseh Tamás Antoine-ja 1983-ban beleköt az öregemberbe a Keleti pályaudvar nagytermében – »Nem erőltetett ez a dolog egy kicsit, hogy még mindig itt iszogatunk? Hány éves maga, kétszáz? Nem erőltetett ez? Túlélni mindent?« –, Roger Daltrey a The Who-ban húsz évvel korábban meg énekel arról, hogy reméli, meghal, mielőtt megöregszik, az öregek pedig húzzanak el (akkor még csak a fenébe). Egy hónapja meg egy huszonöt éves, tehát z generációs ausztrál politikusnő szólt be egy idősebb politikusnak körülbelül úgy, hogy »oké, boomer, neked mindegy, úgyis mindjárt meghalsz«, egyes újságszerűségek magukat (ettől is) tinédzsereknek képzelő negyvenesei meg úgy ünnepelték, mintha nem pont ugyanakkora tahóságot mondott volna, mint az öregek szoktak egy öblös taknyosozással érvelés gyanánt a fiataloknak. Azóta már »ok, boomer«-póló meg -bögre is van, hiszen az Isten egy aranyos kis maci, ugyebár. Nem mellesleg életkor alapján kirekeszteni valakit azzal az érveléssel, hogy neki mindegy a jövő törvénykezése, hiszen úgyis mindjárt meghal, nem »helyretevése« valakinek, és a világon semmiben nem különbözik azoktól a nemi, etnikai és egyéb típusú, azaz veleszületett tulajdonságokon alapuló kirekesztésektől, amelyek halvány árnyékától is saját mérete négyszeresére fújódik fel az egyszeri z generációs társadalmi igazságharcos. Emlékszem, egy kiküldetésen két, amúgy szabadelvű kollégám autista nagymamához hasonlított egy harmadikat, és csak zavartan nevetgéltek, amikor jeleztem, hogy az ő fogalmaik szerint most éppen age-ista és able-ista kirekesztést gyakoroltak.”