Most akkor demokrácia van?

„Mennyiszer hallhattuk, olvashattuk azt, hogy Magyarországon nem lehet a kormányt törvényesen megbuktatni, nincs demokrácia, nem működik a jogállamiság, a sajtószabadságot két lábbal tiporják és a Fidesznek kedvező módon torzít a választási rendszer. Sőt: önkény van kialakulóban, mely minden diktatórikus rendszer sajátossága, és mindezt nem lehet törvényes úton legyőzni. Ezért kell az ellenzéknek utcára vonulnia, ezért kell tüntetni, tiltakozni és ha kell, akár erőszakot alkalmazni. (Ez nagyjából meg is történt...) És ezért kell a nyugatot, Európa politikusait és az unió egyes intézményeit segítségül hívni, végül pedig ezért kell a világot telekürtölni azzal, hogy nincs plurális alapú demokrácia Magyarországon. (Ez is megtörtént.)

Most, az önkormányzati választások után azonban fel van adva a lecke a huhogóknak. Vajon az egy-egy kisebb győzelmet arató ellenzéki politikus, a főpolgármester, a fővárosi kerületek újdonsült polgármesterei, az őket támogató pártok vezetői milyen véleményt fognak megfogalmazni az elkövetkezendő évben a hazai demokráciáról? Mert vagy a saját eredményüket kell megkérdőjelezniük és lenyomni talmi sikerüket a virtuális mocsárba, vagy folytatva a huhogást, teljesen hülyét csinálnak majd magukból. Vagy úgy fognak tenni – és erre van a legnagyobb esély –, mintha mi sem történt volna, és valahogy kidumálják magukat, ahogy a helyzet éppen megkívánja. Máshol pedig majd mást mondanak, ez egy ideje már szokásukká vált.

Vajon tisztában vannak-e azok, akik diktatúráról beszéltek világszerte azzal, hogy micsoda kárt okoztak az országnak? Felmérik-e tetteik valós súlyát? Számolnak-e cselekedeteik morális oldalával? Aligha. Vagy ha mégis, bizony felmerül a hazaárulás vélelme. A lejáratás ugyanis nem az Orbán-kormányon csattant, nem azt gyengítette, hanem a rólunk, magyarokról kialakított képet. Az ország imázsát, hazánk megítélését. Ez pedig nagyban meghatározza az üzleti, turisztikai és egyéb kapcsolatrendszerünket. Még szerencse, hogy a pánikkeltésre csupán az uniós vezetők és néhány, a polgároktól elidegenedett politikus, gazdasági szereplő és a baloldali kulturális elit volt nyitott. Leginkább ők vették kritika nélkül át a magyar ellenzék károgását. A kritikus tömeg, Európa polgárai kevésbé érezték komolynak ezt a mondanivalót.”