Hervadó vagy hervadhatatlan

Nem tartom magam Fidesz-közeli papnak, mint ahogy ellenzékinek sem. De jó lenne, ha a politika és a sajtó egyik vagy másik szekértáborába tartozók végre megértenék, hogy az egyházi embereket nem igazán jó egyik vagy másik csoportba besorolni. Szabad döntéssel fogadtam el Fürjes Balázs kormánybiztos invitálását erre a november 6-i alkalomra. Ezen a ponton érek a mondat első szavához, amely szerint mindez titokban történt volna. Nos, az említett meghívás az épület megáldásának »egyszerű, nem nyilvános ökumenikus alkalmára« szólt. Államtitkár úr jó érzékkel azzal nyomatékosította szavait, hogy ismeretei szerint a labdarúgást is szerető lelkész vagyok. A kollektív bölcsesség jegyében a meghívás tényét megosztottam vezetőtársaimmal, akik támogatták, hogy az alkalmon áldást mondjak. Az már csak egyéni passzió, hogy ha lehetőség nyílik rá, ki is megyek a Magyarország–Uruguay pályaavató meccsre, ahol nem egy pártnak, hanem a magyar csapatnak fogok szurkolni.

Boldog békeidőben ez talán nem is lenne hír. Lelkészeknek helyes és szava lehet ott, ahol egy munka lezárásaként arra áldást kérnek. Egyebek mellett hálát adva azért, hogy egy ilyen beruházás – szemben sok szomorú példával – nem követelt halálesetet. Azt legfeljebb csak tréfásan mondtuk többen, hogy a magyar focin már csak az imádság segíthet.

Ha már rabbi- és lelkésztársaimmal így „lebuktunk”, hadd idézzem fel, mit is mondtam rövid áldáskívánásomban. »Ora et labora, imádkozzál és dolgozzál!« Ezekkel a szavakkal kezdtem, utalva arra, hogy míg mi most imádkozunk, pár méterre tőlünk még sokan dolgoznak. Ez a két tevékenység összetartozik, és kölcsönösen hitelesíti egymást. Aztán Pál apostol szavára utaltam: »örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal«. Ennek jegyében, mint valóban sportszerető lelkész, felidéztem néhány olyan élményemet, ami a régi – leánykori nevén, Népstadionhoz kötődik.”