Eltakarítottuk a gyerekjátékokat, letettük a kamerát, és hirtelen el kellett komolyodnunk. Interjú.
„Édesapád, Ducki Krzysztof a plakátkészítés egyik nagyja és a film egyik szereplője a nyolc közül. Milyen volt a saját édesapádat meginterjúvolni?
Elég nagy dolog ez szerintem, és nem is egyszerű. Abszurd volt a helyzet, különösképpen azért, mert nála vettük fel. Egy stábbal vonultam be abba a lakásba, ahol tegnap még a gyerekeim futkorásztak és játszottak a nagyszülőkkel. Eltakarítottuk a gyerekjátékokat, letettük a kamerát, és hirtelen el kellett komolyodnunk. De édesapám, aki a Magyar Plakáttársaság jelenlegi elnöke, már egy ideje mondogatta, hogy kezd kiöregedni az a generáció, amelynek tagjai tudnának mesélni. Többen sajnos már meghaltak, és jó lenne, ha születnének interjúk, ha megörökíthetnénk a történeteiket. Ez alapján gondoltam azt, hogy filmet is lehetne belőle csinálni. Nagyon megható, hogy mind a mai napig mennyire összetartanak. Hetven év körüli művészekről van szó, akik még most is ott vannak egymás megnyitóin, függetlenül attól, hogy vidéken vagy városban van.
Nem zökkentett ki téged ez a különleges helyzet? Vagy őt?
Dehogynem, direkt benne is hagytam egy kis kitekintést, még a film legelején. Apu elakadt egy pillanatra, és lengyelül, az anyanyelvén kezdett el hozzám beszélni. Ezt pont azért hagytam benne, hogy egy picit kizökkentsem a nézőt is, és tudatosuljon benne, hogy személyes kapcsolatom van ezekkel a művészekkel.
Ez mennyi előnyt jelentett számodra?
Gyerekkorom óta ismerem őket. Ők pedig az életem olyan időszakára is emlékeznek, amiről nekem még emlékeim sincsenek. Gyakorlatilag mindenkihez úgy mentünk be interjúzni, hogy tudták, hogy ki vagyok, ismernek harminc éve, a srácot, aki gyerekként a kiállításokon rohangál a plakátok között. Az archív anyagok nagy része családi felvételekből áll, amelyeket egy régi kis videokamerával csináltunk – sőt, vannak olyan felvételek, amelyeket 4-5 éves koromban készítettem. Belepasszoltak a filmbe, ez pedig egyfajta katarzisélményt váltott ki. A művészek valószínűleg jobban is megnyíltak előttem, mintha egy idegen lett volna ott. Apukám „elakadásához” hasonló pillanat, amikor Árendás József, az egyik szereplő kezd úgy egy mondatot, hogy „magunk között szólva.” – ez annak a jele, hogy sikerült elfelejteni, hogy ott egy kamera. Akkor kezdtünk el igazán beszélgetni; és szerencsére minden interjúnak volt egy ilyen pillanata. Persze sok minden volt, ami számunkra természetes, ezeket a történéseket rendszerezni kellett. Például hogy egy zsűri döntötte el, hogy ki készítheti el az adott plakátot – ami kicsit hasonló ahhoz, ahogy az én filmem születhetett.”
Persze nem a szó politikai, hanem szellemi értelmében. Angolként valahogy otthonosan mozog a világ bármely tetszőleges pontján. Ilyesmire mi, magyarok soha nem voltunk és nem is leszünk képesek. Győrffy Ákos írása.
A Nemzeti Filmintézet elnökével az előző hat év stratégiai fejlesztéseit értékeltük a Budapesten forgó világklasszis alkotásoktól a magyar Oscarokon át a hazai filmes termésig.
„Nem fogunk semmilyen módon politikai ideológiával beleszólni abba, hogy hogyan, és milyen módon kell a kultúrának működnie” – jelentete ki a Magyar Nemzeti Múzeumban Tarr Zoltán.
Ugyanakkor a bajnoki ezüst csalódást jelentene a Fradinak.
Számíthattok rám; még nagyobb elszántsággal folytatom a munkámat, amelynek során a jövőben több elemzést és kevesebb influenszerkedést láthattok majd tőlem.
Hankó Balázs hozzá nem értése is azt mutatja, hogy a kultúra – és annak finanszírozása – az elmúlt években komolyan lezüllött.
Magyar Péter felmentette Havasi Bertalant. De vajon kinek a javaslatára?
A Miniszterelnöki Kabinetirodát vezető miniszter javaslatot tett Havasi Bertalan felmentésére, miközben az érintett tisztséget már megszüntették.
