Az amazóniai szinódus után

Az elmúlt időszakban több alkalommal is felszólaltam az ellen, hogy – főleg és alapvetően – katolikusok támadják a Szentatyát aktuálpolitikai megnyilvánulások miatt. Tettem ezt főleg azért, mert amit a napi, politikai kommentárokban lehetett tárgyalni Ferenc pápa felől, azon kijelentések a korábbi pápák esetében sem voltak különbözőek, csupán mást jelentett valamit 10 éve hallani és más most.

Továbbra is azt mondom, hogy amit Ferenc pápa politikailag is értelmezhető dimenzióban mond, az nem újdonság és az Egyház jövőjét tekintve nem is igazán lényeges. A probléma ott jelentkezik, amikor a nagyközönség számára érdektelen, nehezebben kommunikálható események történnek. Ahogy nyáron írtam:

„Szerintem is aggályos, ahogy az Amoris Laetitia megpendíti – egyre nagyobb befolyást adva Walter Kasper bíboros szentségtörő javaslatának –, hogy az újraházasodottak szentáldozáshoz járulhassanak. Ez tudatos, direkt szembefordulás az Egyház több ezer éves hagyományával és gyakorlatilag Jézus szavaival is. Amikor valaki az ebből fakadó féltéssel és megfelelő tisztelettel értetlenkedik a Szentatya tevékenységén, az abszolút akceptálható, mert valódi veszélyről beszél.”

Ami azonban az elmúlt hetekben történt Rómában az amazóniai szinóduson, az egészen elképesztő és botrányos: nyilvános

megkoronázva az elfogadott záródokumentummal, amelyben jóváhagyták az amazóniai térségben a nős férfiak pappá szentelhetőségét és a női diakonátust.

*

De haladjunk is sorban végig, hogy melyek voltak ezek a botrányos tevékenységek!

A Santa Maria in Traspontina templomban a szinódus kezdetétől, október hatodikától állítottak ki bennszülött készítésű faszobrokat, amelyek meztelen és várandós női alakokat ábrázoltak, mindezt egy mellékoltár mellett. Akiknek van szeme, azok számára teljesen nyilvánvalóvá lett, hogy ezek a szobrok az amazóniai bennszülöttek pogány termékenység-istennőjét, Pachamamát ábrázolják, nem pedig Szűz Máriát, ahogy egyesek ezt magyarázni próbálták. Most gondoljuk el azt a stratégiai pillanatot, amikor Szent István, látva, hogy egyes helyeken milyen nehézkesen halad a keresztény térítés, azzal próbálta volna nagyobb együttműködésre sarkallni a magyarokat, hogy a már felépített templomokba táltosokat hoz be, mondván, ők is részei ennek az egésznek, ne aggódjatok.

Egyszerűen elképzelhetetlen lett volna még pár évvel korábban is, hogy katolikus templomokban pogány istenségeket állíthatnak ki, és ezt a gyakorlatot megvédik az Egyház prominensei is. Érezzük át egy percre ennek a tragikumát.

Ebből következően a pogány rítusok már kevésbé is meglepőek, számos videófelvételt találhatunk ezekről a közösségi oldalakon. Dél-amerikai bennszülöttek a maguk sajátos, egyébként érdekes és bizonnyal kutatásra érdemes, népi módozataikon mutatnak be szertartást a templomok falai között. Ez nagyon szép dolog, de az egyik legsúlyosabb szentségtelenségnek számít. A beatmisék továbbéléseként a mai gitáros, gajdolós misékért sem vagyok oda, és most nagyon finoman fogalmaztam – hiszen sokan elfelejtik, hogy

nem az elmaradt zenei karrierem bepótlásáról, és főleg nem arról, hogy bárki is önmegvalósítson. A mise Jézus Krisztusról szól, és bármi, ami csak kicsit is távolabb visz ettől a felismeréstől, az káros. Ám a gitáros miséken legalább az alapok ugyanazok. Persze meglepődni egyre kevésbé van okunk, mikor a szinódus egyik szervezője, az osztrák Erwin Krautler püspök kijelenti, hogy soha nem keresztelt meg egyetlen indiánt sem, és nem is fog. Mégis mire számítunk, ha a nyílt rombolást elfedni sem akarják?

Nota bene, ehhez még két megjegyzés. Egyrészt a katolikus rítust megcsúfoló, nyílt botrányt okozó szertartásokat egyre több helyre igyekeznek bizonyos erők bevinni és ezt egyfajta nyitottságként beállítani. Sokan emlékezhetünk rá, ahogy 1-2 évvel ezelőtt egy budapesti (!) templomban tartott „hindu stílusú” misecelebrálást, félmeztelenül, tánccal ötvözve egy Indiából érkezett, állítólagosan katolikus pap, aki egyébként és büszkén felvállaltan a saját, régi hagyományainak is hódol.

És itt most nem a hindu tradícióval van probléma, ami önmagában szépséges, fényteljes és megtermékenyítő! Csupán azzal, hogy ennek egy katolikus templomban nincs helye, soha, semmilyen körülmények között sem. Visszautalva az előbbi példámra, képzeljük el, ahogy a magyar térítések idején a frissen felszentelt papok mellékesen táltosként is megnyilvánultak volna. Hol lennénk most?

Másrészt időről időre megnyilvánul az igazi katolikus szellem is, ami nem lunatikus tespedtség, hanem erős akcionalitás, és többet is a Pachamama-szobrok közül úgy hajítottak a Teverébe egyes katolikus testvérek, ahogy annak rendje és módja szerint való.

*

Rátérve az amazóniai szinódus záródokumentumára, azért érezzük, hogy az igazi veszélyt ezek a megállapodások jelentik. Botrányos cselekedeteket mindig látott az Egyház, de amikor a bűnt ratifikálják, ott kezdődik az igazi probléma. Ezen dokumentumban ugyanis az amazóniai térségre vonatkozóan jóváhagyták, hogy házas férfiakat pappá szentelhessenek, illetve újabb lökést adtak a női diakonátus felülvizsgálatának.

Száz évvel ezelőtt, amikor a cölibátus eltörlése fel sem merült, nem volt paphiány. Világosan meg lehet nézni, hogy azon egyházmegyékben – az USA-ban erre remek felmérések állnak rendelkezésünkre –, ahol valódi lelkiségi élet zajlik és konzervatív alapokon áll az egyházi struktúra, ott nincs paphiány. Gondoljuk csak végig. Valami laza, locsi-fecsi, langyos dologért egyetlen normális ember sem akarja feláldozni a családalapítást. Egy erős, szilárd, kőszikla módjára stabil ethoszért cserébe viszont egészen más a helyzet.

Elsősorban és főleg azt kell mindenkivel megértetni, hogy attól nem lesz egyszerűbb és jobb az Egyház helyzete, ha a papjai házasodhatnak.

És persze ezt nem szokás felidézni, mert nem illik abba a Jézus képünkbe, ahol a Megváltó aranyló fürtökkel, mosolyogva nézi a naplementét, de maga Krisztus mondja, hogy bizony vannak olyanok, akik lemondanak a házasságról a Mennyek Országáért. És hogy még kellemetlenebbé tegyük ezt a szakaszt, Jézus itt egy szót sem ejt hivatalos papságról. Átfogóan jegyzi meg, mindenki számára példaként. Meg kell hagyni, mint annyiszor máskor, Jézus itt sem állította egyszerű helyzet elé a tanítványait. Korábban is többször megjegyzi követői felé, hogy aki vele akar lenni, annak mindenről le kell mondania érte. Mindenről. Családról, vagyonról, mi több, önmagunkról is.

De visszatérve a házassághoz, amikor a tanítványok végighallgatják Jézusnak ama tanítását, amely a házasság felbonthatatlanságáról szól, néhányan keserűen megjegyzik, hogy akkor talán házasodni sem érdemes. Erre mondja Jézus Máténál, hogy van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született; van, akit az emberek tettek erre alkalmatlanná; és végül olyan is létezik, aki a Mennyek Országáért lemond erről. Tetézve a helyzetet, az eredeti szövegben Jézus a nemzésről beszél, ami természetesen elválaszthatatlan volt a házasságtól, de így rögtön érthetővé válnak az egyes kitételek.

Tehát Jézus világosan azt mondja, hogy a házasság fantasztikus dolog, olyannyira fantasztikus, hogy valamelyik fél élete végéig szól, felbonthatatlanul. Azonban azt is mondja, hogy

hiszen az arról való lemondás közelebb visz minket a Mennyek Országához! 

Ebből az ősi gyakorlatból eredt az, hogy a korai Egyház is azok közül választotta ki püspökeit, akik lemondtak a házasság gyakorlásáról. És már ez is mekkora könnyítés volt Jézus szavaihoz képest! Hát kik vagyunk, hogy mindenfajta (ál)racionális okokra hivatkozva áthágjuk az Úr szavait? Micsoda bátorsággal és pokoli kevélységgel kell bírni ahhoz, hogy ilyen záródokumentumokat megszövegezhessenek?

Ennél sokkal egyszerűbben elmagyarázható a női diakonátus kérdése, amely gyakorlat az Egyházban soha nem létezett, szemben mondjuk az egyszerű papok házasodásával; és mivel nőt diakónussá szentelni eleve lehetetlen, ezért ha ilyen meg is történne, még úgy is, hogy arra pápai vagy egyetemes zsinati engedély érkezik, érvénytelen. Legfőképpen pedig azért érvénytelen, mert – bármennyire is szeretnék ezt mára elfelejteni – Szent II. János Pál pápa az 1994-ben kiadott, Ordinatio Sacerdotalis című apostoli levelében dogmává tette az ezzel kapcsolatos, amúgy is ősi időkre visszavezethető tanítást. E levélben ugyanis Szent II. János Pál pápa

és ehhez a tanításhoz az Egyház minden hívének tartania kell magát.

Sajnos nyilvánvalóan látszik, hogy ezek nem körmönfont, titokban végzett támadások az Egyház ellen, hanem direkt szembefordulás az évezredes hagyománnyal. Nincs az a szükség szülte helyzet, amikor megengedhetőek lennének. E folyamatoknak azon bíborosok állnak ellen, akiket még II. János Pál vagy XVI. Benedek nevezett ki, de számuk egyre fogy, azért is, mert Ferenc pápa rekordsebességgel növeli a Bíborosi Kollégium létszámát. Ott tartunk, hogy a konklavista bíborosok közül azok, akiket Ferenc pápa nevezett ki, már önmagukban bőven többségben állnak.

Nem nézünk túl optimista jövő felé, ezért minden eddiginél fontosabb, hogy hallassák hangjukat a hagyományhoz hű papok és az Egyház jövőjéért aggódó hívek.