Omerta

„Csak az követel félrenézést és hallgatást a sajátjaitól (is), aki tudja, hogy mekkora bajba kerülne, ha kiderülnének a piszkos titkai. Ez nem hűség, hanem omerta, és nem a bajtársiasság a mozgatórugója, hanem a félelem. Magyar neve is van – elnézést, de azokban a szubkultúrákban, ahol a hallgatás a törvény, így hívják –: kussoltatás. És egészen pontosan arról szól, hogy aki az első kibeszélést követő megfegyelmezés hatására bekussol, az megúszhatja, sőt kényelmesen elvegetálhat valami jól fizető állásban – gondoljunk csak az ingatlanadó ötletének idő előtti elkottyintása után a képviselőjelöltségét rekordidő alatt elveszítő Mádi László sorsára. Aki viszont nem ért a szóból, az megkapja a nyakába az egész farkasfalkát (lásd mondjuk a a földrablást szóvá tevő Ángyán József, vagy a trafikügyben borító Hadházy Ákos de facto üldöztetését).

Persze, valószínűleg jól érzi (érzik): egyre többről kellene kussolni. Mengyiről, Simonkáról, Trócsányiról; arról, hogy az egész díszes kompánia, önt is beleértve, saját zsebre dolgozik. Mindenki mellett van egy anyuka, apuka, feleség, vő, testvér vagy jó barát, aki fénysebességgel jutott százmilliós-milliárdos vagyonkához a NER évei alatt, kizárólag kormányzati megbízásoknak, megpatkolt közbeszerzéseknek, az ablakon beeső uniós vagy állami forrásoknak köszönhetően. És egyre valószínűbb, hogy aki nem kapott eleget, vagy nem akarja – valami szerencsétlen véletlen, ordító balekség vagy igazságszolgáltatási rendszerhiba miatt – elvinni a balhét ugyanolyan ügyekben, amilyenekből ez az egész újburzsoázia megszedte magát, az előbb-utóbb beszélni fog. Keményebb dolgokról is, mint egy pásztoróra vagy pártközi edénycsörömpölés.

Ahol ugyanis a hallgatás a »nemzeti minimum«, ott a valódi pártprogram a lopás. És ezt akkor is érti mindenki, ha már nem tudjuk a Népszabadságban elolvasni.”