„Kampánya elején kijelentette, hogy nem akar részt venni az iszapbirkózásban, az ellenfél támadásában, mert Hódmezővásárhelynek békére van szüksége. Mennyire sikerült ezt megvalósítani az elmúlt hónapokban, és hogyan viselkedett ehhez képest az ellenfél?
Alföldi emberhez méltó makacssággal ragaszkodtunk ahhoz, hogy akárhogy is provokálnak engem, személyesen vagy a csapatomat, nem vesszük fel a kesztyűt, mert ezt a polgárháborút nem megnyerni kell, hanem lezárni. A kampányom legelején fegyverszünetet hirdettem, ma már sajnos látjuk, jobbára egyoldalúan. Az ellenfél ugyanis nemhogy nem tekintett el a negatív kampányeszközök használatától, hanem olyan módszereket is bevetett, amelyek még a saját táborában is megütközést keltettek. Bevallom, időnként nehéz volt nyelni egyet, és nem visszaszólni vagy az asztalra csapni, hogy most aztán elég legyen, eddig, és ne tovább! Különösen, amikor édesapám emlékét gyalázták vagy a feleségemet és a családomat azzal provokálták, hogy házasságon kívül született egy negyedik gyermekem is, amiből természetesen egy szó sem igaz. A felháborodást látva polgármester úr bocsánatot is kért, de persze csak úgy, mint a csalimesében a lány: gondolta is, nem is. Inkább arra használta az alkalmat, hogy elismételje újra a rágalmakat. Én azonban végül ilyenkor sem dobtam vissza kővel, és örülök, hogy így tettem. Meggyőződésem, hogy az efféle hatalmi praktikáknak október 13-án véget lehet vetni, és Vásárhely visszatérhet ahhoz a beszédmódhoz, közösségi viselkedési normához, amely az elmúlt emberöltőkben mindig is jellemezte. A város többsége békére vágyik, azt pedig békétlenséggel nem lehet elérni.
Korábban úgy nyilatkozott, hogy azért is döntött az indulás mellett, mert a város rossz irányba halad, illetve, hogy egyes beruházások »ordító módon« hiányoztak az elmúlt másfél évben. Mikre gondol?
A békétlenséggel nem csak az a baj, hogy rosszkedvűvé teszi a várost, megmérgezi a hétköznapokat, és barátokat, rokonokat, szomszédokat állít szembe egymással. Megbénítja a fejlődést is. Még csak közgazdásznak se kell lenni ahhoz, hogy az ember belássa: a munkahelyteremtő tőke oda megy, a gazdaság ott érzi jól magát, ahol stabilitás van, béke, kiszámítható és nyugodt körülmények. Vásárhely sajnos bő másfél éve nem ilyen hely, inkább háborús hadszíntér. A megtorpanást először mindig a hétköznapokban érezni, a város fokozatosan elhanyagoltabb, gazosabb, gazdátlanabb lesz, de az igazán súlyos következményeket az mutatja, hogy alig indult új beruházás, ha van is átadó ünnepség és szalagátvágás, azoknak a projekteknek az alapköveit még az előző időszak polgármesterei tették le, Lázár János és a megboldogult emlékű Almási polgármester úr, aki egyébként szintén megkapta a magáét a kampányban. Ha ez újabb öt évig így megy, Vásárhely hosszú időre lemaradhat.