Emellett más a gondolkodás – és ennek megfelelően a politika is – a két területen. A nyugat szakítani akar nácizmussal terhes múltjával, a zsákutcásnak bélyegzett nemzeti projekt helyébe állítva egy szövetségit, majd újabban egy európait. Kelet ugyanakkor elhitette magával, hogy Németföld Marx hazájaként és így a szocializmus bölcsőjeként büszke antifasiszta állam lehet, lelkifurdalás nélkül. Ami „nemzeti”, ma is inkább kínosan cseng nyugaton, és ami „szövetségi”, az keleten a nagyobb, okosabb, és persze tévedhetetlen nyugati testvérre emlékeztet. Németországban a parlament, a katonaság, de még a fociliga is szövetségi, és nem nemzeti. A nyugat inkább szeretni magát bajornak, svábnak vagy Rajna-vidékinek titulálni, mint németnek. Keleten azonban a „német” ma is magáról értetődő jelző, és a bevándorlás-ellenesség is szalonképesebb, mint a tabukat továbbra is őrző nyugaton.
A két országot a nyelv és a múlt mellett a közös jelképek – például az Alaptörvény – kötik össze. Az az Alaptörvény, amelyet az NDK, a tékozló fiú készen kapott „megtérése” után, és amelyen a nyugatiak semmit sem akartak változtatni. Egy újraegyesülés sem tűnt elég nyomós oknak ahhoz, hogy újragondolják saját alkotmányukat egy közös országért. Fogadja el azt a „vadkelet”, és örüljön neki – ha nem eszi, nem kap mást. De azért, hogy igazságosak legyünk, szögezzük le: nem is volt idő új ország építésével, alkotmányozással bíbelődni, hiszen stabilizálni kellett egy összeomlóban lévő államot és gazdaságot.
A nyugati, ideiglenesnek szánt alkotmány (neve ezért Alaptörvény és nem Alkotmány) tehát maradt, így ma egyszerre szolgálja az idősebb, liberális, és a fiatalabb, posztszocialista országrészt. Elmaradt az alkotmányozási pillanat katarzisa, ahogy nálunk is 1989-ben: a békés, üzembiztosságot garantáló, de sokszor erkölcstelen kompromisszumok fontosabbak voltak, mint a közös ország- és nemzetépítés. Náluk a sikeres és gyors stabilizáció módszere a keleti vezető elit lecserélése volt nyugatira. A közigazgatásban, az egyetemeken, a gazdaságban, a médiában egyik napról a másikra nyugati főnökök jelentek meg. Köztük voltak, akik gyarmatként tekintettek az elmaradott keletre, ami számos feszültség forrása volt. Sokan keleten ma is nosztalgiával gondolnak vissza az NDK-ra, amely akármilyen volt is, mégis a sajátjuk volt. (Legalábbis a távoli múlt homályába veszően ma így tűnik, pedig valójában szovjet báb- és szocialista kirakatállam volt). Újra előttünk a reformkor óta nekünk különösen ismerős dilemma: önállóság vagy jólét?