Két ország, egy alaptörvény – a német egység margójára

Szabó Zsolt (NKE) írása

Az elmúlt három évtizedben újra és újra, makacsul felbukkan nálunk a jelszó: „Elérni az osztrák életszínvonalat!” Mintha – egy-két háború utáni pillanatot vagy a két ország méretét leszámítva – valaha is összehasonlítható helyzetben lett volna hazánk és Ausztria.

Mit lehet erre a demagóg felvetésre felelni? Antall József híres mondását parafrazeálva: „tetszettek volna a vasfüggöny leomlásakor az ország felvételét kérni Ausztriába”. Egy osztrák-magyar állam (amelyhez hasonló egyébként már létezett a történelemben) magyar részei valószínűleg meghaladnák a mai gazdasági mutatókat.

A felvetés nyilván abszurd, de a keletnémetekkel harminc éve éppen ez történt. 1990-ben jogi értelemben nem két állam egyesült egy harmadik létrehozása érdekében, hanem rendezett tagfelvétel ment végbe: 1990. október 3-án az NDK belépett az NSZK-ba. Az 1949-ben elfogadott, így idén kerek évfordulóját ünneplő bonni alkotmány, amely megalkotásától fogva már számolt az egyesítéssel, kiterjesztette területi hatályát hat újabb szövetségi tartományra. Bár voltak, akik az NDK megreformálása mellett különállását fenntartották volna, végül az egységpártiak kerekedtek felül. Szerencsések voltak, mondhatnánk, hogy volt egy nyugati testvér, aki segített, mivel azóta a keletnémet országrész megközelítette (de el nem érte) a nyugati életszínvonalat. A fejlődés tagadhatatlan: a – makacsul máig „újnak” titulált – keleti tartományok sok szempontból modernebbek, vonzóbbak, újítóbbak, mint a '60-as években, a Wirtschaftswunder idején fénykorát elérő nyugatnémet állam. Mindennek azonban ára volt: az egyesüléssel járó költségeket 13 számjegyű összegre becsülik (euróban), amely ma is évente mintegy 5%-kal növekszik.

Csakhogy a pénz nem minden. Az infrastruktúra és a városok, egyetemek látványos fejlődése ellenére tagadhatatlanul létezik a két Németország. A keleti és a nyugati. A bérek keleten alacsonyabbak (a munkaidő ugyanakkor hosszabb), a nagy konszernek 93%-a nyugaton van, a keleti tartományok fejlettsége nem éri el a nyugatiak közül a sereghajtóét sem. A felmérhetetlenül nagy összegű transzferek ellenére tehát nekik sem sikerült „elérni a nyugati életszínvonalat”.

Emellett más a gondolkodás – és ennek megfelelően a politika is – a két területen. A nyugat szakítani akar nácizmussal terhes múltjával, a zsákutcásnak bélyegzett nemzeti projekt helyébe állítva egy szövetségit, majd újabban egy európait. Kelet ugyanakkor elhitette magával, hogy Németföld Marx hazájaként és így a szocializmus bölcsőjeként büszke antifasiszta állam lehet, lelkifurdalás nélkül. Ami „nemzeti”, ma is inkább kínosan cseng nyugaton, és ami „szövetségi”, az keleten a nagyobb, okosabb, és persze tévedhetetlen nyugati testvérre emlékeztet. Németországban a parlament, a katonaság, de még a fociliga is szövetségi, és nem nemzeti. A nyugat inkább szeretni magát bajornak, svábnak vagy Rajna-vidékinek titulálni, mint németnek. Keleten azonban a „német” ma is magáról értetődő jelző, és a bevándorlás-ellenesség is szalonképesebb, mint a tabukat továbbra is őrző nyugaton.

A két országot a nyelv és a múlt mellett a közös jelképek – például az Alaptörvény – kötik össze. Az az Alaptörvény, amelyet az NDK, a tékozló fiú készen kapott „megtérése” után, és amelyen a nyugatiak semmit sem akartak változtatni. Egy újraegyesülés sem tűnt elég nyomós oknak ahhoz, hogy újragondolják saját alkotmányukat egy közös országért. Fogadja el azt a „vadkelet”, és örüljön neki – ha nem eszi, nem kap mást. De azért, hogy igazságosak legyünk, szögezzük le: nem is volt idő új ország építésével, alkotmányozással bíbelődni, hiszen stabilizálni kellett egy összeomlóban lévő államot és gazdaságot.

A nyugati, ideiglenesnek szánt alkotmány (neve ezért Alaptörvény és nem Alkotmány) tehát maradt, így ma egyszerre szolgálja az idősebb, liberális, és a fiatalabb, posztszocialista országrészt. Elmaradt az alkotmányozási pillanat katarzisa, ahogy nálunk is 1989-ben: a békés, üzembiztosságot garantáló, de sokszor erkölcstelen kompromisszumok fontosabbak voltak, mint a közös ország- és nemzetépítés. Náluk a sikeres és gyors stabilizáció módszere a keleti vezető elit lecserélése volt nyugatira. A közigazgatásban, az egyetemeken, a gazdaságban, a médiában egyik napról a másikra nyugati főnökök jelentek meg. Köztük voltak, akik gyarmatként tekintettek az elmaradott keletre, ami számos feszültség forrása volt. Sokan keleten ma is nosztalgiával gondolnak vissza az NDK-ra, amely akármilyen volt is, mégis a sajátjuk volt. (Legalábbis a távoli múlt homályába veszően ma így tűnik, pedig valójában szovjet báb- és szocialista kirakatállam volt). Újra előttünk a reformkor óta nekünk különösen ismerős dilemma: önállóság vagy jólét?

Biztosan létezik gazdaságilag versenyképesebb formáció, mint a nemzetállam. Mégsem egyesülnek államok csupán gazdasági racionalitás miatt. Akkor teszik, ha közös a nyelvük, múltjuk, hitük. Országa – legalábbis egyelőre még – nemzeteknek van, és nem gazdasági társaságoknak. A német egységet a panaszkultúra magas fokán álló Németországban sokan és sokat kritizálják gazdaságilag, de ma már senki sem vitatja, hogy ez az egyetlen út Németország számára. Költségeit sem érdemes számolgatni, mert pénzben nem lehet a hazát, a nemzet egységét, önállóságot kifejezni. Azt javaslom, mi se számolgassuk, mikorra kellene milyen szinten állnunk. Becsüljük meg inkább Vörösmartyval szólva, hogy „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán”.