A német egyesülés napja olyan, mint egy rossz családi összejövetel

„Én magam a kilencvenes évek gyermeke vagyok, ötéves voltam, amikor a fal leomlott. Múlt héten egy brandenburgi uradalom mögötti parkban üldögéltem két barátnőmmel – mindketten harmincas keletnémetek. A háttereink eléggé eltérőek: az egyik vietnámi szülők gyermeke, akik állatszerű körülmények között élték a vendégmunkások életét az NDK-ben. A másik kelet-berlini jogászszülők csemetéje. Én törtető pártfunkcionáriusok leszármazottja vagyok, úgymond az NDK-elit gyermeke. Egyikünknek sincs köze az áldozatokhoz és az elkövetőkhöz. 

Amikor szóba került október 3-a, mindketten azt kérdezték: »Már megint?« »Igen« – mondtam. »Méghozzá jubileum. 30 éve omlott le a berlini fal.« »Muszáj?« – kérdezte a kelet-berlini barátnőm. 

Mert az érzéseink ambivalensek. Mi a kilencvenes években nőttünk fel. Túl fiatalok voltunk még, hogy egyetemre menjünk közvetlenül a fal leomlása után. Szóval ott üldögéltünk a kilencvenes években Keleten, és amíg a szüleink régi szép igazságokról beszéltek, nekünk végig valami más jutott az eszünkbe. 

Rohantunk az anyáinkkal a munkaügyi központba és segítettünk a családnak a mentális túlélésben. Végigkísértük a szüleink eljelentéktelenedését, teljesen mindegy, milyen állásuk volt azelőtt, az életrajzok kiüresedését és a többi bizonytalanságot az elmúlt huszonkilenc ünnepen át. És minél többet fújták a »szabadság« kürtjeit, mi annál süketebbek lettünk, mi, akiknek semmi közünk nem volt az NDK-hoz, de a »felszabadulás« pillanatához sem sokkal több. Október harmadika nekünk teljesen érdektelen volt. 

Szembesültünk a következményekkel – például az egyetemen. Mert nincs még egy olyan intézmény, ami ilyen jól visszatükrözné, kit hagy beleszólni a társadalom a saját történetéről folytatott diskurzusba. Naika Foroutan szociológus most megjelent tanulmányában azt találja: az egyetemi tisztségeknek nem egész két százalékát töltik be keletnémetek. Ezek a számok nem a szüleinkre vonatkoznak. Hanem ránk.”