Lehet-e eszmék nélkül jobboldalinak lenni?

Sajnálatos módon a jobboldalon is egyre több helyen felüti a fejét a vállaltan ideológiamentes gondolkozás kívánalma.

Ennek a rendszerváltozást követő időszakban már megvoltak az előzményei, emlékezhetünk még a MIÉP „Se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar”-rigmusára vagy a Jobbik korábban hangoztatott ún. „21. századiságára”, amely meghaladni kívánta a 20. századi tapasztalatokat és ideológiáktól mentesen akart gondolkozni. Azért hozom fel példának a Jobbikot a MIÉP mellé, mert ez a hozzáállás már a Vona-éra kvázi-jobboldali – valójában velejéig vulgár- és hiszterizált jobboldali, amelyhez nekünk értelemszerűen nem lehet semmi közünk – időszakában is felütötte a fejét, és a néppártosodás előzménye volt.

A jobboldal is hajlamos az ideológia szót hallva valami veszélyes, szövevényes, csak gondot okozó fogalomra gondolni. Az igazság nem is lehetne ennél távolabb. Az ideológia,

cselekvésekre sarkall és támogatókat szerez. A siker önmagában nem ideológia, és amikor egyesek azt állítják, hogy a siker az, ami minden mércéje, a siker határozza meg a gondolat életrevalóságát, akkor gyökeresen eltérünk attól az ösvénytől, amin egyébként járnunk kéne, és önként emelünk emlékművet a progressziónak. Mert mi sikeres, minden egyebet lebíróan az elmúlt évszázadokban, mint a progresszió?

Nem véletlen mondja azt Kirk: konzervatívként elképzelhető, hogy a vesztes oldalon áll, de megvan az a sajátos perverziója, miszerint szívesebben veszítene Szókratésszel, mint nyerne Leninnel.

Nyilvánvalóan nem vagyunk vesztesek, de az elmúlt évek nemzetközi, nagyjából jobboldali sikerei sokak morális iránytűjét valamelyest eltájolták. Természetesen avíttasan, igazunkról meggyőződve, de sikertelenül nem jó megélni a mindennapokat, és a nemzetközi új jobboldaltól eltagadhatatlan, hogy valamire nagyon ráérzett, ami a modern folyamatokat illeti. Lehetett újra lelkesedni, képesek voltak visszaragadni a baloldaltól a kezdeményezés képességét, és megdőlt az a tétel is, miszerint a jobboldal önerejéből nem lehet korszerű, jelentsen ez a fogalom akármit is.

De ettől még

és a szükségképpen létező aktuálpolitikai érdekek mentén is meg kell őrizni azt, amitől a jobboldaliság az az éthosz, aminek mi látni szeretnénk

Mert például előnyös, ha gyümölcsöző kapcsolatokat ápolunk bizonyos államokkal, de ettől még nem kell úgy tenni, mintha azok földi paradicsomok lennének, ahol minden a lehető legnagyobb rendben van; és aki esetleg felveti, hogy a jobboldalnak csak ki kéne állnia kényelmetlen megállapítások mellett is, ami ezen államok bizonyos gyakorlati cselekvéseit illeti, arra nem tanácsos, ha a jobboldali sajtó egy része is úgy reagál, mint a ’90-es években a Népszava és a 168 Óra.

Aztán fontos, hogy keresztény értékekről beszéljünk, valódi, nem csak szavakban létező kereszténydemokráciáról; de az sem lenne rossz, ha lenne ennek a ténynek ennél is több, tettekben megvalósuló eredménye. Véleményem szerint egy jjóval szigorúbb abortusztörvény kezdésnek nem lenne rossz. Ahogy az sem – bár ez már teljes mértékben a társadalom állapotát mutatja –, ha hamvazószerdán, ami történetesen Valentin-napra esett nem is olyan régen, nem zabálta volna magát ájultra a fél ország.

Mert

de ha ez éppen a mindennapi szokásainkat is érinti – amelyek nem a kereszténység, hanem a progresszió vívmányai, bármit is mondunk rájuk –, akkor rögtön kevésbé tartjuk fontosnak azokat az értékeket. Ha megértenénk, hogy a tradicionális vallások alapvető tanításai éppenséggel elég közel esnek egymáshoz, és ezen vallások őszinte követőinek nem áll érdekükben a nyílt ellenségeskedés.

Éppen ezért nem árt időnként a színfalak mögé is bekukkantani.

Egy bizonyos pontig persze valid elhatározás arra hivatkozni, hogy egy sor cselekedet – mondjuk egy keményebb abortusztörvény vagy a vasárnapi boltzár életben tartása – azért nem valósul meg, mert annak azonnali negatív következményei lennének, értsd, kevesebb ember szimpatizálna a kormánnyal. Kétségkívül igaz. Sajnálatos módon ez a demokrácia nevezetű valami nem engedi meg, hogy bizonyos dolgokat azért tegyünk, mert helyesek: arra is tekintettel kell lenni, hogy mi népszerű. És a helyes cselekedetek kétségbeejtően ritkán bizonyulnak népszerűnek is. Tudják, a szűk kapu esete, ahogy arról pont a mai evangélium is szól. Mert ahogy az Úr Jézus mondja, sokan próbálnak majd bejutni azon a kapun, de nem fognak tudni, mert a ház ura bezárta az ajtót. És lehet majd sírás és fogaknak csikorgatása, nem nyitja ki újra.

Szemben a modern teológiai megközelítésekkel, az elkárhozás nagyon is elképzelhető végkifejlete az életünknek, és ha nem teszünk ellene, az a kapu zárva lesz.

Nem lehet és nem is kell a népszerűtlen tetteket és eszméket felvállalni, mert az csökkentené a sikerességi rátát. Ez azonban tévútra vihet.

Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve, de többre és radikálisabbra van szükségünk. Nem a hisztérikus, plebejus nacionalizmusra, ami a Jobbik sajátja volt, nem az elmúlt 150 évben ránk oktrojált, hamis legendáriumokkal bőven megtűzdelt pantheonra, hanem derekasan és nyíltan megvalósított jobboldali létszemléletre. Egy évtized múltán, amikor lassan valóban egy rendszerről lehet beszélni, a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről, meg kell mutatkoznia – nagyon is feltűnően – az eszmei elhatározásoknak is.

Lehetne ez az egyik fő cél 2022-ig.