Kornis Gyula emlékezete

„...Valaki tót vagy német származású es nevű lehet, de ha magát szívvel-lélekkel a magyar szellemi javak s hagyomány közös részesének érzi, akkor ugyanúgy a magyar nemzet tagja, mint az, aki őséről azt hiszi, hogy Árpád fejedelemmel együtt ügetett at a Vereczkei-szoroson a Tisza síkságára. (…) A nemzet fogalma így tágabb körű, mert a már kevert-asszimilált elemek tömegét is magába foglalja. A finnugor eredeti magyarság még Ázsiában egybeolvadt az egyik törökfajjal, a honfoglalás után az ittlakó népekkel, majd a bevándoroltakkal. Az intelligencia igen jelentős része a városoknak a XIX. század folyamán végbemenő megmagyarosodása után német-szláv-magyar keveredés eredménye. Ha a fajelmélet gyakorlati következményeit következetesen le akarnók vonni, a magyar intelligencia jelentékeny hányadát ki kellene iktatnunk mind a múltban, mind a jelenber a nemzet köréből: a magyar szellemi égbolt sok-sok fényes csillagát, egy sereg állócsillagot is, mesterségesen ki kellene oltanunk.” (Kornis Gyula: Nemzeti megújhodás 4-5. oldal)

Kornis Gyula egy azok közül, akiket hazánkban méltatlanul elfeledtek és emlékét nemigen gondozzák.

és a második világégés után egy évig az MTA elnöke is, aki számos dolgozatával járult hozzá a nemzeti és keresztény gondolat megszilárdításához és elvi megalapozásához, őt is végleg kitörölni igyekeztek a tudományos pantheonból.

Most – régi adósságot letudva – végre köztéri szobor üzeni évtizedes távlatból is a bolsevistáknak, hogy nem tartanak örökké az ő átkaik sem, hiába vették el mindenét, telepítették ki Heves megyébe és ítélték egész hátralévő életében a tudós ember legalávalóbb büntetésére, a kötelező semmittevésre.

„A nagy nyugati országokban a szociálista párt, bár hangoztatja a munkásság nemzetközi szolidaritását, mégis az ország életbevágó kérdéseiben nemzeti karakterű. (...) A szomszédos, vad sovinizmustól sarkalt nemzetek kebelében minden part- es világnézet különbség azonnal eloszlik, ha össze kell fogni a magyarság ellen; a cseh, szerb, oláh szocialisták rögtön közös fronton harcolnak a nacionalistákkal, sőt klerikálisokkal, ha a magyar kisebbség elnyomása forog szóban. Ellenben pl. a Felvidéken maradt magyar munkásság a megszállás után is benső szolidaritást érzett a cseh elvtársakkal, ezekkel egy sorban szidta a «sötét magyar reakciót», közben pedig a magyar munkás-holló szájából kiesett a sajt, a rókalelkű cseh «munkástestvérek» minden jobb munkáshelyről kitártakba magyar elvtársakat. Nálunk már a fejlődés történeti gyökerében nagy hiba rejlik.” (Uo. 13. oldal)

Kornis Gyula egy sor dolgot előre látott vagy éppen akkor, amikor azok az események történtek és ezekre igyekezett a legjobb válaszokat megtalálni.

a megmaradás miatt, de azzal is tisztában volt, hogy új formákban, ha úgy tetszik, modern módon kell a gondolatait prezentálni, hogy versenyképesek legyenek az új és romboló ideákkal szemben: ezt nevezte ő Klebelsberg mellett és nyomán neonacionalizmusnak. Úgyszintén látta – amint az a fenti idézetből is kiderül –, hogy hiába az elvi különbözőségek, Nyugat-Európa és a kisantant országai a legfontosabb nemzeti kérdésekben – akkor még – képesek megegyezni. Ez utóbbiak esetében a megegyezés inkább a gyűlölet minél hatásosabb életben tartását és sikerességét jelenti, de mindenesetre nem húznak ezerfelé, ha sorskérdések elé állítja nemzetüket a sors. Ezzel szemben a magyar elvtársak mindig, akkor és azóta is, internacionalista elveket vallanak, és előbb gondolnak választott közösségük előnyeire, mint a hazájukéra.

Mindkettő olyan megállapítás, amelyeket a jelenlegi kormányerők is jól láttak meg és okosan hasznosítottak.

„Hasonlókép újszerű probléma a hadsereg elhelyezkedése a mai magyar társadalomban. Végre megvalósult a régi magyar álom: a nemzeti hadsereg. Ára szörnyű volt, kerete kicsiny, formája zsoldos. De azért minden ízében a miénk. A hadsereg másutt kerek a világon a nemzeti öntudat és büszkeség képviselője volt, nálunk évszázadokon át elnyomója; másutt a nemzeti aspirációk sugalmazója és védő kardja, nálunk a kardforgató vitézi népnél a nemzeti vágyak ledöfője. (…) Ez a katonaideál persze átalakult: több már benne a technika és tudás, mint a romantika és a költészet. A tanult modern katona a magyar nacionalizmus reménye és ütőereje.” (Uo. 15. oldal)

Mi ez, ha nem a Zrínyi 2026 majdnem 100 évvel korábbi, eszmei alapvetése? Nemzeti, erős, technikailag fejlett, modern tudásokban felvértezett hadsereg kell, amiként erről írtam is pár hete.

„A családi élet, mint a nemzeti szervezet sejtjének működése, erősen hanyatlóban, sőt bomlóban van: a válások hihetetlenül felszökött száma, a mind gyakoribb «próbaházasság», a gyermekáldás mesterséges korlátozása, az egyke, sőt semmiké tipikussá válása, a mind számosabb, pusztán kalózszerelemre berendezett agglegényi élet, a fajfenntartás erkölcsileg helyes formát kereső vágyának mind erősebb megcsökkenése, a vadházasságok tömeges szaporodása, a minden kötelező szemérmet kigúnyoló öltözködés és társas érintkezés, a nők teljesen elferdült szépségkultusza, az anyai védő és nevelő ösztön erejének; mély megfogyatkozása, a szülői fegyelem teljes lazulása, a szülők tiszteletének és a gyermeki engedelmességnek mindjobban észlelhető hiánya, az új nemzedék fiatal bűnözőinek gyors szaporodása, az életnek könnyelmű, szinte játékszerű elvetése: mind oly tünetek, amelyeket nem az erkölcsi prüdéria nagyképűsége vetít bele a társadalomba, hanem a statisztika adatainak rideg, kijózanító világossága igazol napról-napra.” (Uo. 19-20. oldal)

Kornis pontosan látta, hogy

és ugyanezeket a sorokat, ugyanígy, most is le lehetne írni. Azokat a családsegítő rendelkezéseket, amelyek 2010 óta egyre nagyobb számban érvényben vannak, bizonnyal elismeréssel fogadná.

„A baloldalon álló passzív, negatív és destruktív típussal Klebelsberg a jobboldalon párhuzamos eszményül kitűzendő típusokat szerkeszt. Ilyen az aktív ember: természeténél fogva örömét leli a tevékenységben, a munkában, nem tud meglenni dolog nélkül, a rárótt kötelességet híven és pontosan iparkodik teljesíteni; érzi, hogy az egyén nem pusztán önmagáért van, hanem másokért is, elsősorban az egyénfeletti, magát halhatatlannak akaró nemzetért; ezért egyéni erőit, akár fizikai, akár szellemi munkás, a közös célok alá tudja rendelni s a nemzet kollektív akaratszervezetébe összhangzóan beleilleszteni.” (Uo. 25. oldal)

A piarista e sorokban egy az egyben lefesti nekünk a jelenlegi kormány viszonyulását a munka alapú társadalomhoz, illetve érzékletes képben mutatja meg, hogy a baloldal már 100 évvel ezelőtt is csak a destruktív hozzáállásban, a merjünk kicsik lenni filozófiájában hitt. Mondatról mondatra látjuk, hogy a jelenkori viszonyok közepette is mennyi mindenben lehet meríteni Kornistól, és a gyakorlati megvalósítások azt mutatják, hogy bizony merítettek is belőle. Mi szégyellnivaló van ebben? Hát csak

Megtanulhatnák már, hogy nem 2010 előtt élünk, amikor egy Népszava-hasábtól mindenki vigyázzba vágta magát. Azzal is tisztában kéne lenniünk, hogy komoly gondolkodók szavait nem az alapján ítéljük meg, hogy azokról miként nyilatkoznak a kommunisták elvi örökösei; és nem vonulunk vissza, ha a réges-rég elkoptatott gyalázkodásokat újra előveszik. Legyünk csak büszkék a magyar szellemiség olyan képviselőire, mint Kornis Gyula.