Távozom a 168 Óra éléről

„Ma bejelentettem, hogy október elsejétől távozom a 168 Óra szerkesztőségéből. Velem együtt távozik két közeli barátom és kollégám, Lakner Zoltán és Krajczár Gyula, akik eddig főszerkesztő-helyettesként segítették a munkámat. A szerkesztőség előtt ezt a beszédet mondtam el:

»Mint azt bizonyára már mindenki hallotta, október 1-én – a lap tulajdonosaival fennálló föloldhatatlan ellentéteim miatt – távozom a főszerkesztői posztról és a laptól is.

Utódom Rózsa Péter, a Klubrádió eddigi főszerkesztő-helyettese lesz.

Immáron több mint három éve csináljuk közösen ezt az újságot. Érdemes pár mondatban erre az időszakra visszatekinteni. Amikor e lapot átvettük, benyomásom szerint fáradt volt, csüggedtséget sugárzott, viszont valóban otthonosságot adott olvasóinak, méghozzá a megszokottság otthonosságát: a mindig minden ugyanaz otthonosságát, a mi mindig mindenről ugyanazt gondoljuk, mert egy nyelven beszélünk otthonosságát. Ez a kényelem előbb-utóbb megszokáshoz, rutinhoz, közhelyekhez vezet. Magam arra szegődtem, hogy ennek hadat üzenjek, ami konfliktusos, nehéz és hosszú folyamat volt, embert próbáló nekem és a szerkesztőségnek egyaránt. Hiszen ez olyan folyamat, amelynek keretében le kell számolnunk illúziókkal, hagyományokkal, beidegződésekkel, s ez önreflexív munka, olyan, amelynek keretében folyamatosan megkérdőjelezünk és megvizsgálunk mindent, amit korábban szilárd pontnak hittünk. Magunkat, saját munkásságunkat is. Vannak, akik erre az önreflexióra képtelenek – ők, bármilyen fájdalmas is volt ez, már nem tartoznak ehhez a közösséghez.

Így formáltuk át szép lassan és közösen ezt az újságot. Megpróbáltuk egyfajta műhellyé tenni, ahol jó érzés gondolatokat cserélni, ahol senkinek nem kell tartania attól, ha másként lát dolgokat, mint a többség, mert a véleményét ugyanolyan alaposan megrágjuk, mint a sajátunkét. Ahol különböző, de értékrendjükben nagyon is egymáshoz tartozó emberek dolgoznak, olyanok, akik szeretik a valóságfeltárás mindennél izgalmasabb kihívásait, és harcolnak minden leegyszerűsítés ellen, mert ez a világ igenis bonyolult, talán most még bonyolultabb, mint valaha. Így vált ez a közösség szellemi műhellyé. Így jelenhetett meg e lap hasábjain folytatásban Rajnai Attila szakmai remeke, Voldemort nagyúr története, az első olyan kormányzati segítséggel végrehajtott korrupciós botrány, amelynek a Fidesz-érában jogkövetkezménye is lehet. Így írhattuk a nemzet legégetőbb bajairól – az oktatás áldatlanságáról, az oktatás és a munkaerőpiac összefüggéseiről, a gazdaság helyzetéről, a társadalom fölaprózódásának és szétválásának egészen elképesztő folyamatáról – a legmagasabb színvonalú cikkeket, olyanokat, amelyek alapján a számomra mérvadó szakmai közvélemény szemében mára Magyarország egyik fontos fórumává vált a 168 Óra. És mivel önállóan gondolkodunk és a saját utunkat járjuk, természetesen vérig sértettünk mindenkit nem csak a kormány köreiben, hanem azokéban is, akik a mi oldalunkhoz tartozónak vallják magukat. De nem biztos, hogy az a valódi ellenzéki, aki a legharciasabban csörtet.

Voltak gyönyörű, megvilágosító pillanataink, amelyeket senki sem vehet el tőlünk. Ilyen volt a tavalyi konferencia Szűcs Jenő örökségéről. Aki ott hallotta Gyurgyák János beszédét, pontosan értheti azokat a dilemmákat is, amelyek a mi lapkészítésünket meghatározták. Ilyen volt a Bajnai Gordon kormányának egy évéről szóló kötet elkészítése, amely úgy kelt el már hatezer példányban, ami egészen elképesztő siker, hogy lényegében egyetlen percig sem volt kapható a boltokban. Ilyen volt számos cikk, elemzés megírása, ilyen Lampé Áginak a holland nagykövettel készített interjúja, Ónody-Molnár Dóra Lovász Lászlóval készített interjúja, Szabó Brigi elemzései, Sándor Zsuzsanna színészinterjúi, Cseri Peti beszélgetése Korda Györggyel, Buják Attila egészen elképesztő portréi és még hosszasan sorolhatnám, mert ezek mind-mind: igazodási pontok. Egy folyamatos kihívásokat kereső és pezsgésben lévő, a szellemi restséget elutasító szerkesztőség igazodási pontjai. Egy bravúros szakmai teljesítménynél azonban egyetlen pillanatra szeretnék leragadni: Pungor Andris szerkesztette a lap elmúlt harminc évéről szóló kiadványt, amelyet áthat egyfajta finom szeretet, tapintat, méltóságteljes tisztelet az elődök iránt. Én magam csak annyit kérek, ha tehetem, hogy majdan ennek az időszaknak a szakmai teljesítményére is hasonló méltósággal emlékezzenek, és akként emlékezzetek ti is: legyen ez olyan időszak, amely egy korszak lezárásáról és egy új elindításáról szólt, amely egymást szerető és tisztelő, egymást inspiráló emberek közös kísérlete volt, hogy megteremtsenek egy a mai kort meghaladó színvonalú és e kort jóval leköröző szellemiségű lapot. Ha akadnak is majd olyan hangok, amelyek ezt kétségbe vonnák, ne hallgassatok rájuk. Ahogy én büszke vagyok arra, hogy tagja lehettem ennek a közösségnek, legyetek ti is ugyanolyan büszkék arra, hogy részt vettetek ebben a munkában. Erre, azt hiszem, kihúzhatjuk magunkat, s megalapozhatja a jövőbeli terveimet is.
Köszönöm nektek, hogy e lap főszerkesztőjeként fogadtatok el, elmondhatatlanul nagy tisztesség ez nekem.«”