Kilépni még nehezebb

„Cameron a 2015. májusi választásokon – a mindentudó közvélemény-kutató látnokok bukást valószínűsítő jóslatai ellenére – fényes győzelmet aratott, és koalíciós partner nélkül kezdhette meg második, bár rövidre szabott kormányzását. A népszavazás ugyanis a nem várt és főként nem is kívánt végeredményt hozta, azaz a kilépést támogatta, 52:48 arányban. Ezúttal Cameron – aki személyesen is aktívan folytatott kilépésellenes propagandát – kalkulációja is hibázott, és a közvélemény-kutatók rövid időn belül a brit ügyekben másodszor is mellélőttek. Ilyen esetben a történelmi hagyományok tisztelete arra kötelez egy brit miniszterelnököt, hogy vegye a kalapját. Amit Cameron haladék nélkül és magyarázkodásokat mellőzve meg is tett. Azóta több mint három év telt el, mialatt egy másik konzervatív miniszterelnök, Theresa May is belebukott a kilépési bonyodalmakba, és a jelenlegi, az igazi Brexit-hívő Boris Johnson mögül is elfogyott a támogatás és a levegő.

Az eltelt három évben tanulmányozni lehetett a Brexiten, hogy mi fán is terem a legendás nyugati demokrácia, ráadásul egy olyan országban, amit a demokrácia abszolút letéteményesének szoktunk tekinteni. Abban a hitben ugye még egyikünk sem ingott meg, hogy a demokrácia letéteményese, a nép (a dé­mosz) az Egyesült Királyságban úgy döntött, ki kell lépni, és kész. Azt nem mondta, hogy az unió­val meg is kell állapodni a feltételekről. Ez azért is logikátlan, hiszen a népszavazás egyoldalú brit döntés volt, amibe a másik félnek beleszólása sem lehetett, noha következményei a másik felet is alaposan érintik. A másik fél válaszként a kilépési ötletre csak azt mondhatta, hogy megszabta a maga érdekeit védő feltételeit, jórészt a korábbi brit tagsági kötelemből kiindulva.

A demokrácia másik lépcsője, a parlament képviselői is bemozdultak, hiszen a következményeket ők alaposan mérlegelték, szemben a főhatalmat jelentő és döntéshozó démosszal. Hasonlóan gondolkodott a kormány is, amely többször is nekifutott egy kiválási egyezménynek az unióval, de minden esetben visszapattant. A Brexit-ügy pedig felfalta a második konzervatív miniszterelnököt, Theresa Mayt is.

Johnson más húrokat pengetett, szerinte megegyezés nélkül is ki kell lépni, elég idő volt már arra, hogy közös nevezőre jussanak, de ez nem jött össze, a nép pedig döntött. Egyébként hogyan is juthatnának közös nevezőre? Azon az állapoton ugyanis nem lehet túljutni, hogy a ma még egységesen az unió részét képező ír szigeten a válás után automatikusan létrejön egy elválasztó határ, vámokkal. Az ötletet, hogy maradjanak definiálatlan időkig a britek a vámunióban, elvetették. Ez nem lenne más, mint uniós tagság nélküli változatlan viszonyrendszer. A vámhatár viszont mindkét ír félnek (az Ír Köztársaságnak és az Egyesült Királyság részét képező Észak-Írországnak) elfogadhatatlan, hiszen itt a múlt század harmincas évei óta nincs határ, mióta a független Ír Köztársaság létrejött. További probléma, hogy a jól lehatárolható országrészek (Wales és Skócia) a kilépés ellen szavazott. A skótok még az Egyesült Királyságból való kilépést is fontolgatják. Az északi ír területek pedig nem látnák kilátástalannak az ötletet, hogy újra egyesüljenek a déllel, és így tagjai maradhassanak az uniónak. Legutóbb a Westminsterben is kisebb lázadás volt, a tisztelt ház kicsavarta a miniszterelnök kezéből a törvényi kezdeményezés lehetőségét, és törvényt hozott az egyezmény nélküli kilépés megakadályozására. Johnson most javasolhat valamit az EU-nak, amit vagy elfogadnak, vagy visszautasítanak, vagy ismét új, későbbi dátumot ajánlanak, amit Johnson elfogad vagy visszautasít. Az sem lehetetlen, hogy az elrendelt kényszerszünet után Johnsont a parlamentben megbuktatják, hiszen minimális többsége is a múlté már.”